Lengyelország képekben/ Polska na moich zdjęciach

Készítettem egy rövid összeállítást kedvenc lengyelországi képeimből, melyeket 2006 és 2016 között fotóztam, és amelyeket még nem publikáltam a blogomon.

Przygotowałam wpis podsumowujący swoich ulubionych zdjęć z Polski, które zrobiłam w latach 2006-2016 i których jeszcze nie opublikowałam na blogu.

Városok/ Miasta

 

07091
Plac Zamkowy. Varsó/ Warszawa, 2014
IMG_7357
Ulica Piotrkowska. Łódź, 2015
IMG_0578
Felhőszakadás a Motława-folyó partján/ Ulewa nad Motławą. Gdańsk, 2016
IMG_1902
Krakkói panoráma a Kościuszko-halomról fényképezve/ Widok na Kraków z kopca Kościuszki. Krakkó/ Kraków, 2016
10101
A Kościuszko-halom/ Kopiec Kościuszki. Krakkó/ Kraków, 2010

 

Emberek/ Ludzie

Miközben képeket válogattam a bejegyzéshez, felidéztem magamban egy-egy emlékezetesebb felvétel készítésének a körülményeit. A Juwenalia egy néhány napos ifjúsági fesztivál, amelyet minden év májusában rendeznek meg. Ilyenkor az egyetemisták átveszik a hatalmat a városban, szimbolikusan átadják nekik a városháza kulcsát, de leginkább mindenféle jelmezekbe beöltözve mulatnak, jól érzik magukat. Amikor krakkói ösztöndíjam során volt szerencsém résztvenni egy Juwenalián, a főtéren készítettem néhány képet az érdekesebb alakokról. Voltak profi módon kivitelezett sámán jelmezek, láttam Żywiec sörösdobozokból készült lovagi sisakot, és volt egy gumióvszernek öltözött fiatalember is, akinek jelmeze rendkívül praktikus volt az esős időben. Azt már csak a számítógépen visszanézve vettem észre, hogy a poén kedvéért egy idős asszony mellett pózolva fényképeztette magát.

W trakcie selekcji zdjęć do wpisu przypomniały mi się okoliczności robienia niektórych pamiętnych dla mnie fotografii. Gdy podczas pobytu na stypendium w Krakowie miałam okazję wziąć udział na tamtejszych Juwenaliach, zrobiłam kilka zdjęć ciekawszym postaciom spotkanym na rynku. Były tam kostiumy szamana wykonane po mistrzowsku, widziałam też hełm rycerski zrobiony z puszek Żywca oraz chłopaka przebranego za prezerwatywę, co zresztą okazało się bardzo praktyczne podczas deszczowej pogody. A to, że dla żartu kazał sobie zrobić zdjęcia pozując obok starszej pani, zauważyłam dopiero przeglądając zdjęcia na komputerze.

091
Juwenalia. Krakkó/ Kraków, 2010
IMG_0756
A hot-dog árus magánya/ Samotność sprzedawcy hot-dogów. Hel, 2016
07151
Krakowskie Przedmieście. Varsó/ Warszawa, 2014
IMG_0679
Apácák fényképezik egymást a sopoti mólóval a háttérben/ Zakonnice robiące sobie zdjęcia na tle sopockiego molo. Sopot, 2016

 

07183
“Ma abortusz – holnap Auschwitz.” Abortuszellenes tüntetés/ Demonstracja antyaborcyjna. Varsó/ Warszawa, 2014
10089
Menyasszony a tengerparton/ Panna młoda nad morzem. Jantar, 2010
07262
Plac Zamkowy. Varsó/ Warszawa, 2014
IMG_0346
Nyári este a Visztula partján/ Letni wieczór nad Wisłą. Varsó/ Warszawa, 2016

Épületek/ Budynki

07161
Juliusz Słowacki tekintete egy toronyházra szegeződik a plac Bankowyn/ Słowacki patrzy na wieżowiec na placu Bankowym. Varsó/ Warszawa, 2014
IMG_7255
Sex shop. Łódź, 2015
10064
Óvárosi házak/ Kamienice na Starym Mieście. Poznań, 2012
07123
Macska a háztetőn/ Kot na dachu. Toruń, 2014
IMG_0763
Riviera. Hel, 2016
IMG_1943
Kellemes ünnepeket!/ Wesołych Świąt! Krakkó/ Kraków, 2016

A városon túl/ Za miastem

IMG_0834
Fehér homok és nagy hullámok a Hel-félsziget északi partján/ Biały piasek i duże fale na północnym brzegu półwyspu helskiego. 2016
IMG_1907
A kamalduli rend kolostora/ Klasztor kamedułów. Krakkó/ Kraków, 2016
06062
Valahol a Tátrában/ Gdzieś w Tatrach. 2006
IMG_0732
Kihajózunk a Gdański-öbölbe/ Wypływamy na Zatokę Gdańską. Gdańsk, 2016

 

 

 

 

 

Tájak macskák nélkül. Majális Dél-Morvaországban

Jéghideg januári estéken olvasgattam Paul Theroux The Great Railway Bazaar[1] című klasszikussá vált művét. Korábban regényei és novellái jelentek meg, ez volt az első nem fikciós alkotása. Az előszóban leírja, hogy unta az akkoriban kapható útleírásokat (angolul travelogue vagy travel book, magyarul talán ez a kifejezés a legpontosabb), amelyek alapját a mindenki által jól ismert látnivalók bemutatása adta.

„Idegesített, hogy az utazó eltitkolta saját pillanatait, kétségbeesését, félelmeit és vágyait. Vagy azt, amikor ráüvöltött a taxi sofőrre, vagy amikor a néptáncosokon gúnyolódott. És mit ettek, milyen könyveket olvastak, hogy agyonüssék az időt, milyenek voltak a vécék? Eleget utaztam már ahhoz, hogy tudjam, hogy egy út felét késések és kellemetlenségek teszik ki – lerobbanó buszok, goromba hotel alkalmazottak, kapzsi árusok.”[2]

Így aztán Theroux 1973 szeptemberében Londonból Dél-Európán és Délkelet-Ázsián át elvonatozott Japánig, majd onnan a transzszibériai vasúttal vissza. A könyv erről a négy hónapos utazásról szól.

Theroux előszóban megfogalmazott gondolatai ihletik meg részben ezeket az írásaimat. Mivel a négy hónapos út nagy része alatt egy-egy vonaton ült, állt vagy feküdt, így a könyv jó részét az ezzel kapcsolatos élmények teszik ki: hogy milyen emberekkel ismerkedett meg, milyen tájakat látott az ablakból, mindezektől milyen gondolatai támadtak, mit evett, milyen sokat ivott, mi bosszantotta, milyen beszélgetésekbe keveredett és milyeneket kezdeményezett.

IMG_3406Miután egyszer Romániában egy nemzetközi vonaton egy ökölcsapás kíséretében megfosztottak a táskámtól, és vele együtt a pénzemtől és az útlevelemtől is, jó ideig nem vágytam újabb vasúti élményekre. Aztán a rossz emlékek elhalványodtak, és már nem éreztem kifejezett ellenszenvet a vonatok iránt. Theroux-t olvasva pedig valamelyest még kedvem is támadt arra, hogy vonattal újra külföldre utazzak.

A mi vonatunk a Keletiből indult reggel hét huszonötkor, és este fél tíz körül kellett megérkezzen Hamburgba. Megfogadtam, hogyha egyszer sok szabad időm lesz, tényleg elmegyek vele Hamburgba – egy vonat, ami négy országot és négy fővárost köt össze, tartogathat izgalmakat. A mi jegyünk most azonban csak Brnóig szólt, és ebédidőre oda is értünk.

A nap az út folyamán végig sütött, aztán abban a pillanatban, ahogy leszálltunk a vonatról, beborult az ég. A város elsőre még kihaltabbnak tűnt, mint két héttel azelőtt Berlin. Levontam a következtetést, így jár az, aki olyan hosszú hétvégéken utazik, amik máshol is hosszú hétvégék. De aztán megebédeltünk, és valószínűleg a brnóiak is ezt tették, mert később megteltek az utcák élettel. Elsétáltunk egy fogyasztószereket árusító üzlet előtt, és eszembe jutott, hogy egyszer réges-régen olvastam valahol, hogy az unióban a csehek és a finnek a legkövérebbek, a franciák pedig a legsoványabbak. Esernyőink alatt végigtanulmányoztuk a kirakatot, ahol csodálatos fogyásokat dokumentáltak. Név, előtte-utána fénykép, és persze hogy mínusz hány kiló. A képeken mindenki egy karcsúsító terméket fogott a kezében, és mosolyogni próbált.

IMG_3401
Brno tornyai

Amikor Špilberk várához gyalogoltunk felfelé a dombot körülölelő sétányok egyikén, végre kisütött a nap. Leültünk egy padra, és mint a macskák, mozdulatlanul és áhítatosan szívtuk magunkba a napsütést. A szememet is becsuktam, és el is aludtam. Fent a várban is többen a napimádásnak hódoltak, egy férfi feltűrte a pólóját, és tekintélyes méretű sörhasát napoztatta. Aztán megint sötét felhők jöttek, és vége lett a megérdemelt lustálkodásnak, az emberek újra mozogni kezdtek. Akkor kezdett rá, amikor a Jakubské náměstíre értünk. Később még néhányszor átsétáltunk azon a kis téren, ami tökéletesen megtestesíti a városi idill fogalmát: a sarki kocsma vendégei a világ legboldogabb embereinek tűntek, miközben az utcán ittak. Nincsenek kint székek vagy asztalok, voltak, akik egy korsó sörrel a kezükben a járdaszegélyen ücsörögtek, néhányan egy babakocsit körbeállva ittak és beszélgettek. Egy férfire elölről egy csecsemőhordozó kendővel rá volt kötve a gyermeke, így sétálgatott fel-alá, korsóval a kezében. Az emberek csak akkor húzódtak be a kocsmába, amikor nagyon rákezdett az eső. Aztán amikor alábbhagyott, kijöttek, és mindenki felvette korábbi pozícióját.

IMG_3443

A hotelszobában olyan tömény illatosító szag fogadott bennünket, hogy ki kellett nyitni az ablakot. Este a tévében egy furcsa sport közvetítésébe néztem bele: teremsport volt, két csapat játszott egymás ellen. Hálós ütőik voltak, azokkal dobálták egymásnak a labdát, és időnként ezekkel csaptak oda egyet-egyet az ellenfélnek. Talán ezt tette indokolttá, hogy a jégkorongosokéhoz hasonló felszerelésben játszottak. Egy másik csatornán egy átlagos beszélgetős műsornak tűnő program ment, amilyenekben politikáról, közéletről szokás beszélgetni. A meglepő csak az volt, hogy volt olyan vendég, aki közben söröskorsót szorongatott a kezében.

Április utolsó napján felhőtlen égboltra ébredtünk. Tíz körül az utcákon még nem sokan voltak, és az üzletek többsége is zárva volt. A fagyis viszont már kinyitott a Masarykován és mellette a kürtős kalácsos is, amit itt trdelníknek hívnak, és lehetett kapni csokoládés fondü verzióban is. Ahogy a vasútállomás felé igyekeztünk, szembejött velünk egy apácaruhát és tornacipőt viselő lánycsoport, akikről eszembe jutott, hogy a csehek túlsúlyosságuk mellett ateizmus terén is előkelő helyet foglalnak el a statisztikákban.  Mögöttünk egy lengyel nő így magyarázta meg gyerekének a szokatlan apáca-jelenséget: „ez amolyan felnőtt tréfa-dolog”. Én pedig arra lettem volna kíváncsi, hogy ilyen korán kezdik a lánybúcsút vagy létezik az, hogy ennyire jól bírják az éjszakázást?

IMG_3503
Kilátások

A Homole csúcsán magasodó oszlopcsarnok tetejéről belátni a dél-morva borvidéket, dél felé fordulva pedig pár száz méterre ott van már Ausztria. A délutáni napsütésben hanyatt dőltünk egy-egy pohár rizlinggel a kezünkben és néztük az oszlopcsarnokot és az érkező bicikliseket. Másnap a maradék koronánkból vettünk két üveg helyi savignon blanc-t, amit a peronon egy borvirágos arcú szakértő meglátott a kezünkben, és felkiáltott: „to dobre vino”![3]

IMG_3513
A füvön heverészve egy pohár borral a kezemben az élet egészen elviselhetőnek tűnt

A Valtice-Lednice világörökségi területen bóklászva kicsit megérezni véltem valamit abból, hogy egyszer mi mind egy nagy birodalomhoz tartoztunk. A büfékben lángost sütöttek, az étlapokon szerepelt a fröccs, vinný střik néven. A cukrászdában ahhoz, aki nem csehül beszélt, németül szóltak, és nem azért, mert nem tudtak volna angolul. Szentimentális dolog lenne azt feltételezni, hogy a német egy természetesebb közös nyelv lenne, a kevéssé romantikus valóság inkább az, hogy aki nem cseh, az jó eséllyel osztrák vendég arrafelé. Így vagy úgy, a nosztalgikus hangulatot a német közös nyelvként való használata csak erősítette.

Egy dolgot viszont erősen furcsálltam Dél-Morvaországban. Ha valahol utamba kerül egy szép macska, mindig lefényképezem, ha barátságos, meg is dögönyözöm, a fényképalbumaim tele vannak utazásokon megismert macskákkal. Olyan helyen még nem jártam, ahol egyáltalán nem akadtam volna össze egyetlen eggyel sem. Se széppel, se csúnyával, se barátságossal, se félénkkel. Itt azonban nem láttam sem kertek alatt lopakodó macskát, sem pedig olyat, amelyik egy brnói ablakból szemlélte volna a világot érdeklődve.

IMG_3480A vonaton hazafelé indulás után egy órával kiálltam a folyosóra, hogy kinyújtóztassam a lábaimat, és visszaszerezzek egy darabot a privát szférámból, amitől az utasokkal teli fülke megfosztott. Untam hallgatni a mellettem ülő egyetemista pár apró csipkelődéseit, és nem tudtam mit kezdeni a szituációval, hogy néhány centiméterre tőlem a fiú masszírozni kezdi a lány lábát, ami számomra pont elég intim dolog ahhoz, hogy négy idegennel egy szűk kalitkába összezárva kényelmetlenül érezzem magam.

A folyosón ácsorogva aztán rá kellett döbbenjek, hogy a fiatal pár viselkedése nagyon is helyénvaló, mert egy kollégiumi buliba csöppentem. Kint ölelkező-csókolózó pár álldogált, a fiatalok ki-be mászkáltak a fülkékből, és a büfékocsiból – mintha csak a konyhába ugrottak volna ki a hűtőszekrényhez – két-két sörrel a kezükben tértek vissza kuckójukba. Az egyik fülkében fiú buli volt. A sörök mellé került kenyér is, az egyik fiú bicskát húzott elő a zsebéből, és hatalmas szeleteket vágott le. Egy másik a felvágott csomagolásának felbontásával bajlódott. Zéhákról beszélgetek, és hogy másnap hányadik órára sikerül majd beesniük az egyetemre. Néhány reménytelenebb eset a telefonján játszott. És ott volt még P. is, mert minden buliban van egy különc, aki mindebből nem sokat vett észre, és csak békésen meditált.

 

[1] Paul Theroux: The Great Railway Bazaar. By Train through Asia. Penguin Books, 2008.

[2] ua: V. o.

[3] „Az egy jó bor!”

Berlinben csavarogva

Berlinbe egy ideje szerettem volna ellátogatni. Hogy honnan jött a gondolat és miért képzeltem azt, hogy nekem ott keresnivalóm van, nem tudom. Biztosan nem azért, mert olyan kalandokban reménykedtem, amelyeket egy balkáni út tud nyújtani az odatévedt utazónak. Nem is azért, amiért Olaszországot szeretem, ahol jókat lehet enni-inni és garantáltan mindig jobb az idő, mint itthon. És egészen biztosan azért sem, mert korábban olvastam róla valami érdekeset, amitől kedvet kaptam volna hozzá. Úgy általában mindent, ami Németországgal volt kapcsolatos, nagy ívben elkerültem. Nem tudatosan, csak egyszerűen nem érdekelt. A németeket rendszeretetük, pontosságuk, precízségük, szabálykövető hajlandóságuk miatt amolyan steril népként könyveltem el, amely nem tartogathat számomra semmi érdekeset. Mondanám, hogy tudat alatt talán pont ezekkel a nyilvánvaló leegyszerűsítésekkel és általánosításokkal akartam leszámolni, de ezt sem tartom valószínűnek.

Vagy talán mégis, mert részben tulajdonképpen a német popkultúrán nevelkedtem. A kilencvenes évek végén, kétezres évek elején, a kábelszolgáltatók megjelenése előtt kicsiny falunkban több német csatornát lehetett fogni, mint magyart. Volt minden, RTL, ProSieben, Sat 1, Viva, utóbbit még jó ideig akkor is lehetett nézni, amikor már sehol máshol nem az országban, mert beszüntették az itteni sugárzást. Részben jobb híján fanyalodtunk ezekre az adókra, mert a hazai csatornafelhozatal igen silány volt akkoriban, de alapvetően élveztük. A nővéremmel jobban ismertük az aktuális német slágerlistát, mint a magyart, tucatnyi videókazettát töltöttünk meg koncertekkel, videóklipekkel. Sőt, még eredetibb reklámokat is képesek voltunk felvenni és visszanézni! Amikor belegondolok, hogy éveken át hallgattam-néztem naponta több órát német nyelvű műsorokat, mindig oda lyukadok ki, hogy valóságos csoda, hogy nem tanultam meg normálisan németül, és a legtöbb bajom ráadásul mindig a hallott szöveg értésével volt.

Másrészt viszont mégsem csoda, mert akinek volt szerencséje (szerencsétlensége) a Szanyi Gyula-féle német nyelvkönyvsorozathoz, és egy olyan tanárhoz, akinek a célja nem az volt, hogy megtanuljunk németül, hanem hogy lenyelvvizsgázzunk, az talán tudhatja, hogy nem is olyan nehéz elvenni valakinek a kedvét egy nyelvtől, és vele együtt egy egész országtól, kultúrától.

IMG_3049

Miután megszületett a döntés, hogy irány Berlin, kapaszkodók után kezdtem kutatni. Könyvek, fényképek, személyes történetek után, amiktől bennfentesebbnek érezhetem magam egy idegen városban. Berlin esetében három ilyen kapaszkodóra, három könyvre bukkantam, amelyeket Karafiáth Orsolya ajánl egy cikkében.[1] Nem volt már sok idő az útig, úgyhogy mindhármat azon nyomban beszereztem, és nekiláttam az olvasásuknak.

Az első Alfred Döblin Berlin, Alexanderplatz című regénye volt, amiből egy nekifutásra elolvastam ötven oldalt, letettem, és tudtam, hogy többet nem veszem a kezembe. Egyszer egy tanárom azt mondta, hogyha egy könyvet az első húsz oldal elolvasása után nem találunk érdekesnek, nem fog meg benne valami, akkor azt szívfájdalom nélkül félre is lehet tenni. Én ritkán hagyok félbe könyvet, és korábban még némi bűntudatot is képes voltam érezni amiatt, ha mégis megesett velem, de amióta a húszoldalas szabályt kimondta egy nálam jóval okosabb valaki, egy irodalmár, a lelkiismeret-furdalásnak is nyoma veszett.

A második Christopher Isherwoodtól az Isten veled, Berlin volt, amit viszont szinte képtelen voltam letenni, és néhány kacskaringó a berlini sétaútvonalunkból ennek a műnek köszönhető. A harmadik pedig Sausic Attila Berlin utcáin. Köztéri sétafirkák című könyve, amelyhez hasonló könyvvel még nem találkoztam, de gyorsan arra jutottam, hogy jó lenne, ha minden városról készülne legalább egy ilyen. Vagy inkább sok ilyen.

IMG_3012

Berlinbe nagypénteken érkeztünk és húsvét hétfőn hagytuk el. Az utcák kihaltak voltak, a forgalom pedig olyan gyér, hogy még a nagyobb kereszteződésekben sem lett volna szükség lámpákra. Ünnep volt és rossz idő. Lett egy új kedvenc német szavam, az Unwetter, ami ítéletidőt, zord időjárást jelent. Hideg volt, fújt a szél, az eső többnyire esett, ilyen időben nem csoda, hogyha az, aki otthon volt, otthon is maradt.

Berlinről sejtettem, hogy távol áll a tökéletességtől, hogy aligha a szépségéért keresné fel bárki is, és nekem ismeretlenül pont ez volt benne a legvonzóbb. Az első néhány alkalommal mégis mindig megdöbbentem, amikor lépten-nyomon a felszínen futó csőrendszerbe botlottunk. Erdélyi falvakban találkoztam ezzel a megoldással, ahol a gázcsöveket a kerítések előtt vezették el, a kapualjakban pedig követték felfelé a kapu vonalát, hogy kényelmesen be lehessen bújni alattuk. Nem gondoltam volna, hogy egy európai nagyvárosban is mindez elképzelhető. Sausic Attila flamingó-csöveknek nevezte őket, színük és kecsességük miatt. Rózsaszínben és kékben pompáznak, és felbukkanásukra bárhol számítani lehet. Helyenként csoportosan kószálnak, helyenként csak egy-egy magányos egyed nyúlik át az út felett, hogy a túloldalon ismét fejét lehajtva alámerüljön. A látványukat gyorsan megszoktam és megszerettem őket. Ha olyan helyre vitt utunk, ahol nem szívesen mutatkoztak, rövid idő után már hiányoztak is.

x3
Berlin flamingói

A belváros egy részén amíg odafent flamingók kószálnak, addig odalent az ötös metróvonal kibővítésén dolgoznak. Az útvonal mentén végig információs táblák, rajtuk többek között: idős nénike, hidzsábot viselő diáklány és csókolózó meleg pár. Ők azt várják, hogy átszállás nélkül metrózhassak el az Alexanderplatzról a Brandenburgi kapuhoz, én pedig azt, hogy egyszer nálunk is ilyen táblák lehessenek az utcákon. Addig is csak irigykedhetek rájuk.

IMG_3102

És addig is inkább egy kis sétával jutottunk el az Alexanderplatzra, ahol a zord időjárás ellenére (vagy csak azért is) vidám vurstli hangulat uralkodott. Forgott a lánchinta, sültek a kolbászok és csapolódtak a hideg sörök. A szürke égbolt alatt a szürke épülettömbök által közrefogott tér olyan volt, mint egy hedonista sziget, ahol az ember elszégyelli magát, ha eszébe jut, hogy egy kis rossz idő képes volt elvenni a jókedvét, még ha csak átmenetileg is. Nem tudom, hogy az Alexanderplatzon a vurstli általános jelenség-e, vagy csak a húsvétnak volt köszönhető, de én el tudnám képzelni, hogy minden városban legyen egy olyan tér, ahol köztudottan állandóan búcsú van – még ha egy tornádó pörgeti a lánchintát, akkor is.

x5

Schönebergbe Christopher Isherwoodnak köszönhetően keveredtünk, aki a húszas évek végén, harmincas évek elején bérelt itt szobát. Akkoriban a melegek fészkének számított a környék, és most is a szokásosnál gyakrabban bukkannak fel szivárványszínű zászlók itt-ott. Hagyományos látnivalók itt már nemigen akadnak, a nem hagyományosak pedig az utcákon barangolva, helyi üzletek kirakatai előtt és azokba bepillantva fedezhetők fel.

x6

Vagy éppen egy köztéri mellékhelyiség képében. Akadnak ugyanis Berlinben is vécékülönlegességek. A Lonely Planet egy vécékre fókuszáló kiadványa[2] három toalettet is bemutat Berlinből, amelyek felkelthetik az arra fogékonyak érdeklődését. Az egyik egy zöld színű, nyolcszögletű kis mellékhelyiség, amelyet megtévesztően Café Achtecknek becéznek, én pedig magamban oktogon-vécének neveztem el. A XIX. század végén kerültek Berlin köztereire, mi kettőt fedeztünk fel belőlük: egyet a Französische és a Markgrafenstrasse sarkán lévő fák között, egyet pedig az Arndtstrassén lévő park bejáratánál. Belül a nyolcszög hét oldalánál egy-egy piszoár van – vagy pedig inkább csak annak a helye, mindenesetre a padlón lefolyó vezeti el azt, ami kifolyik. A nyolcadik oldal a bejárat.

x4
Oktogon-vécék kívül-belül

Később ismét Isherwood nyomába eredtünk, amikor a Wassertorstrassén át kanyarítottuk utunkat. Elszegényedett hónapjaiban itt húzta meg magát, ez a Wassertorstrasse azonban már nem az a Wassertorstrasse volt, ahol „az egyik hét pontosan olyan volt, mint a másik. Lukas és fülledt kis padlásunk bűzlött a főzéstől és a szennyvíztől.”[3] Úgyhogy inkább tovább kóvályogtunk a csatorna mentén oda és vissza, kilyukadtunk Kreuzbergben, ahonnan egyenes út vezetett Neuköllnbe, ahonnan pedig áttévedtünk Treptowba, ahol virágoztak a cseresznyefák és életemben először láttam macskát pórázon.

Sausic Attila azt írta, hogy „Berlin annyi, mint időzni a létben, henyén szemlélni a múló időt, hol itt, hol ott adódó helyeken: balkonokon, kertvendéglőben, folyóparton.”[4] Ez volt az a nap, amikor végre többször és hosszasan látni lehetett a kék eget, és valóban, jó volt a napsütésben ücsörögni, lábat lógatni, látni, hogy berliniek is vannak az utcákon, és hogy a sztereotípiákra rácáfolva ők is átgyalogolnak a piroson, amikor nincs autó és rendőr a közelben.

x7
Kreuzberg és a neuköllni arcok

Esténként azért jó volt a hotelszobába is visszamenni, és a takaró alá bújva megmelegedni. És engedni a tévé csábításának. Van ugyanis egy különös és saját magam számára is nehezen megmagyarázható vonzalmam a tehetségkutató-műsorokhoz. Itthon már régóta nem nézek ilyesmiket, tévét sem egyáltalán, de amikor úton vagyok, esténként előszeretettel pörgetem végig a tévécsatornákat annak reményében, hogy helyi tehetségek vetélkedésére bukkanok. Aztán persze szidom őket, hogy hamisak, mert tényleg azok, egy cseppnyi eredetiség sincs bennük, mert azok nem mennek ilyen műsorokba, de mégis végighallgatok tizenvalahány olyan számot az előadásukban, amiket máskülönben eredeti verziójukban sem hallgatnék meg magamtól. Mindenesetre Berlinben nem kellett sokáig kapcsolgatnom, mert a Deutschland sucht den Superstar 14. szériája fut éppen, úgyhogy örültem a szerencsémnek. A versenyzők valóban hamisak voltak és megcsináltak, a zsűritagok között viszont felfedeztem egy régi ismerőst, a jó öreg H.P. Baxxtert. Ki ne emlékezne az emlékezetből kitörölhetetlen Scooter hidrogén szőke énekesére? Pont ugyanígy néz ki most is. Élő bizonyítékaként annak, hogy húsz évnyi intenzív szőkítés után is lehet még valakinek haja.

Berlint még el sem hagytuk, de már kijelentettem, hogy ide bármikor és lehetőleg minél előbb szívesen visszatérek. Ritkán vagyok úgy vele, hogy egy helyre belátható időn belül ismét ellátogatnék, mert túl nagy a világ ahhoz, hogy folyton ugyanazokra a helyekre utazzak. Berlinben azonban okvetlenül szeretnék még lófrálni, mondjuk sörrel vagy fagyival a kezemben, csak egy kicsit több napsütésben.

IMG_3340

[1] http://www.nlcafe.hu/szabadido/20110101/berlin__illegal_avagy_a_varos_titkos_oldala/

[2] Patrick Kinsella: Toilets: a Spotter’s Guide. Lonely Planet, 2016.

[3] Christopher Isherwood: Isten veled, Berlin. Ford.: Réz Ádám. Európa, Budapest, 2008., 182. o.

[4] Sausic Attila: Berlin utcáin. Köztéri sétafirkák. Kalligram, Pozsony, 2009., 14. o.

Varsói naplótöredékek II.

2014–2015 őszén és telén

Varsóban sosem teszem ki a lábam az utcára anélkül, hogy kifesteném magam. Nem hiúságból. A lengyel nők egyszerűen annyira magasra teszik a lécet a megjelenésükkel, hogy smink nélkül, egy akármilyen ruhában úgy érezném magam, mintha mackónadrágban állítanék be egy elegáns fogadásra. Budapesten a tükörbe sem nézek bele, ha csak a boltig ugrok el, Varsóban viszont tudom, hogy szemlesütve kullognék a legrövidebb távolságon is, hogy minél kevéssé érezzem magam kényelmetlenül a csupa magazinborítóról szalajtott lengyel nő között.

Az ünnepek előtti hetekben már nagyon hideg van, mindenki vastag kabátot húz. Én dupla zokniban járok, a farmer alá mindig veszek fel egy cicanadrágot, és beleborzongok, amikor a buszmegállóban meglátok egy nőt vékony nejlonharisnyában és miniszoknyában.

IMG_7375

Szombat este is röpködtek a mínuszok, amikorra találkozót beszéltem meg egy barátommal. Még nem találtuk ki, hogy hová menjünk, úgyhogy abban maradtunk, hogy a plac Zamkowyn találkozunk, III. Zsigmond alatt. T. késik, én az oszlop alatt didergek sokadmagammal, és már a második fiú jön oda hozzám:

– Kasia?

A fejemet rázom. Ugyanolyan bájos félszegséggel teszi fel a kérdést, mint előtte két perccel egy másik, akinek Basiával volt találkája, és aki szintén nem én voltam. Lehet, hogy az oszlop alatt rajtam kívül mindenki egy interneten lefixált első randevúra érkezett?

Aztán amikor megpillantom T.-t, nagy lelkesedéssel mesélem neki, hogy aznap este két lengyel fiú is reménykedett benne, hogy velem van randevúja, de őt kevésbé hozza izgalomba a dolog. Inkább szörnyülködik, hogy ilyen hidegben igazán nem illik megvárakoztatni egy lányt, és főleg nem illik az utcára megbeszélni egy randevút. Én nem értek vele egyet, itt a hideg nem lényeges, a találka helyszíne azért van ott, mert a plac Zamkowyn mindig sok az ember, lehet egy kicsit ácsorogni, körülnézni, és ha a pár valamelyik tagja felismeri a másikat, és nem elégedett a valósággal, akkor szó nélkül eloldaloghat. T. csak nevet. Én pedig egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha rábólintok, igen, én vagyok Kasia vagy Basia. Vajon mikor derült volna ki, hogy nem velem váltott üzeneteket az elmúlt napokban, hetekben? Egyáltalán kiderült-e volna?

IMG_7368

Másnap este elkezdett kaparni a torkom, és a helyzet egyre rosszabb. Talán ott fáztam meg, a hidegben várakozva, vagy még valószínűbb, hogy a túlfűtött buszok és a kinti mínuszok közötti hőmérséklet-különbség az oka. Torokfertőtlenítőt szopogatok, és literszámra iszom a forró teát, ami a torkomat átmenetileg megnyugtatja, viszont aludni ugyanúgy nem tudok, mert folyton vécére járok. Így futottam össze a folyosón éjjel kettőkor a szomszédommal, Leošsal.

Leoš eleinte egy arc nélküli ember volt számomra, akiről sokáig csak annyit tudtam a szobájából kiszűrődő zajokból ítélve, hogy jóval később fekszik le és mégis korábban kel fel, mint én. Aztán az egyik csütörtöki porszívózás alkalmával, amikor mindketten otthon voltunk, és a takarítónő kiparancsolt bennünket a szobánkból a takarítás idejére, a folyosón ácsorogva bemutatkoztunk egymásnak. Én a porszívó zúgásában Lajosnak értettem a nevét, ő az enyémet pedig egyáltalán nem tudta kivenni, és kétszer visszakérdezett. Közben mindketten rájöttünk, hogy mégiscsak láttuk már egymást. Leoš volt az, aki egy héttel később csatlakozott ahhoz a nyelvészeti szemináriumhoz, ahová rajtam kívül csupa elsőéves lengyel diák járt. Amikor a második órán felbukkant, és láttam, hogy sötétvörös haja erőteljesen ritkulófélben van és arcvonásai alapján is már a harmincas évei elején járhat, egy kicsit megkönnyebültem, hogy mégsem én leszek a professzorasszony után a legöregebb a csoportban.

Leošnak elpanaszoltam, hogy fáj a torkom, és napok óta nem tudok normálisan aludni.

– Én évek óta nem tudok. Éjjel három előtt sosem alszom el, és legkésőbb hétkor mindig megébredek. Ha nem kell korábban kelnem, sosem állítok be ébresztőt.

Ó igen, gondoltam magamban, ezt jól tudom. Odaát nálam is jól hallani, hogy folyton ébren vagy. De inkább csak annyit mondtam:

– Borzasztó lehet.

– Nem az. Rengeteg időm van.

Aztán behívott magához rumozni. Nem voltam róla meggyőződve, hogy valóban jó ötlet betegen inni, de Leoš megnyugtatott, hogy a rumtól rosszabb egészen biztosan nem lesz. Diszkréten körülnéztem a szobájában, és két dolgon akadt meg a szemem. Ő is csak néhány hónapra érkezett, mégis hozott magával egy méretes asztali számítógépet, hozzá nagy hangfalakat.

– Éjjelente szeretek komolyzenét hallgatni, ahhoz kellenek.

Az asztali gép meg a játékokhoz.

– De a vasalódeszkát ugye nem Ostravából cipelted el? – Bár ekkor már azon sem lepődtem volna meg teljesen.

– Nem, azt a recepción kértem.

– És adtak?

– Először nem akartak, de én nem most lakom itt először, ismerem őket. Határozottnak kell velük lenni, és akkor adnak. Elvileg vissza kellett volna vigyem egy napon belül, de másnak úgysem kell, mert mindenki azt hiszi, hogy nincs, vagy ha van, úgysem adják oda.

Így hát Leoš azóta is magánál tartja a vasalódeszkát és a hozzá tartozó vasalót, és úgy tervezi, hogy addig vissza sem adja, amíg ki nem költözik. Egyébként igaza van, senkinek eszébe nem jutna ebben a kollégiumban, hogy ilyesmit kérjen a recepción. Én az első mosást követően megkérdeztem, hogy van-e szárítóállvány, amit kölcsönkaphatnék. Közölték, hogy nincs. A mosókonyhában van ugyan egy szárítógép, de rá van írva, hogy rossz. A ruháimat vállfákra és kihuzigált fiókokra teregettem, és reméltem, hogy a legközelebbi mosásig megjavítják a gépet. Azóta eltelt két és fél hónap, és a helyzet változatlan.

Leoš dominikai rumot töltött, és megkérdezte, hogy kérek-e hozzá koffolát. A közös szemináriumunk kitárgyalásával indítottuk a beszélgetést. Elmondtam neki, hogy huszonhat évesen néha borzasztó öregnek érzem magam az egyetemen, főleg azon az órán, a 18–19 éves gólyák között.

– Ó, én harminckettő vagyok, ilyesmivel már régóta nem foglalkozom.

Merthogy Leoš örök diák, elvégez egy szakot, és rövid időn belül elkezd egy másikat. Olyan dolog ez nála, mint egy függőség. Közben tolmácsol, fordít, és időnként néhány hónapot pincérkedik Amerikában vagy Norvégiában, hogy pénzt is keressen.

Aztán az első kör után Leoš nagy hévvel vetette bele magát a cseh és lengyel mindennapi élet során kiütköző különbségek részletezésébe. Hogy vannak dolgok, amelyek fölött képtelen napirendre térni.

– Múlt héten itt volt néhány barátom, találkoztunk, iszogattunk, tizenegy után indultam vissza, amikor már ritkán járnak a buszok. Ott voltam három perccel előbb. Várok, várok, eltelik tíz perc, semmi. Késik. Várok tovább, eltelik megint tíz perc, semmi. Aztán az egyik padról odakiáltott hozzám valaki, alighanem egy csöves, hogy az utolsó busz már elment. Mondom neki, az nem lehet, itt voltam előbb. Mire ő, hogy a busz meg még előbb. Érted te ezt? Van olyan, hogy késik egy busz, Csehországban is, de hogy előbb elmenjen? Ráadásul az utolsó? Az eszem megáll. Én meg vártam ott a semmire a hidegben, mint egy hülye.

És máris helyben voltunk. Van abban valami törvényszerű, hogy két külföldi egy fagyos decemberi éjszaka közepén egy üveg tetszőleges ital mellett kitárgyalja annak az országnak a furcsaságait, amelynek a vendégszeretetét élvezik.

– Tegnap meg el kellett mennem, hogy bejelentsem az itteni ideiglenes lakcímem. Odaértem negyed ötre, a hivatal meg ötig volt nyitva, de a biztonsági őr elküldött, hogy aznap már nem adnak ki több sorszámot. Mondom, de hát még háromnegyed órát nyitva vannak. Igen, de nem biztos, hogy ötig sorra kerülnék, úgyhogy jöjjek vissza máskor, korábban. Hát mondom magamban, hogy ilyen nincs. Csehországban ha négy óra ötvenötkor állítok be, akkor is fogadnak, azt majd ők megoldják, hogy beleférjek a hivatali idejükbe. De hogy háromnegyed órával zárás előtt kidobjanak?

Leošon látszódott, hogy újra teljes mélységében átélte a helyzetet, úgyhogy lehúzta a maradék fél pohár koffolás rumját.

– Egyébként imádom Lengyelországot, de vannak ezek a dolgok, amiktől hülyét kapok itt.

A negyedik pohár rumot már visszautasítottam, és emlékeztettem Leošt, hogy reggel kilenckor óránk lesz.

– Igen, igen, tudom, de egyébként sem feküdtem volna le hamarabb. – Ekkor hajnali négy óra volt.

IMG_7372

Varsóban végtelennek tetsző hétvégéimen gyakran járok el moziba. Mindig a Kinotekába megyek, a Kultúrpalotába. A varsóiak közül sokan nem szeretik ezt az épületet, mert csúnya, túl nagy, és mert Sztálintól van. Én viszont mindig szívesen pásztázom végig tekintetemmel, az alapzattól a csúcsáig és vissza. És mindig egy kicsit beleborzongok a hatalmasságába.

Legelső emlékem a Kultúrpalotáról egy budapesti lektorátusról származik, amikor a lengyel számnevek hírhedten bonyolult ragozását tanultuk, és az épülettel kapcsolatos számadatok kiolvasásán keresztül gyakoroltunk. Hogy mikor kezdték el építeni, hány éven át tartott, hányan dolgoztak rajta, hányan lelték halálukat az építkezés közben, és aztán hányan vetettek véget az életüknek az épületről leugorva. A következő nyáron pedig magam is meggyőződhettem a számokban kifejezett nagyságáról. Ekkor jártam először Varsóban, de csak egy pillanat erejéig, amíg a 175-ös busz elvitt a repülőtérről a városközpontig, ahol átszálltam egy Lublinba tartó vonatra. Így más lényegest nem is láttam, csak a toronyházak közül kiemelkedő Kultúrpalotát. Amíg a vonat indulására vártam, csak ámultam és bámultam, és nagyon sajnáltam, hogy nincs időm körbejárni, felmenni a tetejére, valamelyest birtokba venni az óriást. Aztán később mindent bepótoltam.

Talán onnan eredhet a Kultúrpalota iránti rajongásom, hogy egy olyan országból származom, ahol néhány adótornyot és erőműkéményt leszámítva nincsenek igazán magas épületek? Biztosan nem tudom. De amikor beülök a Kinoteka egyik termébe, mielőtt a film elkezdődne, mindig szeretem elképzelni, hogy hol vagyok, kívülről látom magam, ahogy negyven emeletnyi vas és beton magasodik fölém. És ettől valahogy úgy érzem magam, ahogy azok érezhetik magukat az Eiffel-torony tetején, akik Párizsért rajonganak.

10199

Varsót első pillantásra sokan nem szeretik. Mert Krakkó kiglancolt óvárosával hasonlítják össze, amihez képest Varsó csúnya, szedett-vedett, és szinte minden, ami réginek látszik, itt nem az, legfeljebb hetven éves. Engem viszont már jó ideje jobban vonzanak a tökéletlen dolgok, talán ezért is szerettem meg ezt a várost ennyire, és ezért térek ide vissza időről-időre. Képtelen vagyok megunni.

Volt, hogy egy-két napra érkeztem, volt, hogy néhány hétre, és volt, hogy néhány hónapra. Jártam itt télen és nyáron, ősszel és tavasszal. Volt, hogy megáztam, és még többször fáztam. Megnéztem mindent, amit egy lelkiismeretes turista megnézne, és rengeteget kóboroltam az utcáin csak úgy, egyedül, céltalanul. Varsó az a város, amelyet akárhányszor elhagyok, mindig biztosan tudom, hogy a búcsú nem örökre szól – csak a következő viszontlátásig.

IMG_7391

Varsói naplótöredékek I.

2014–2015 őszén és telén

Már megint szirénázásra ébredek. Egy kicsit mérgelődöm, de egyébként is ideje lett volna már felkelni. A szobámban szinte nappali világosság van, az ég felhőtlen, az őszi nap pedig ragyogóan süt be a sötétítőfüggönyökön keresztül, amelyek nem sötétítenek. Hatalmas ablakom a Belwederska és a Spacerowa forgalmas kereszteződésére néz. Az autók és buszok beszűrődő zaját már megszoktam, de a Belwederskán gyakran végigszáguldó diplomáciai konvojok szirénázására mindig megébredek. Vagy arra, amikor a takarítónő a szokásosnál korábban érkezik, és az ajtóm előtt állva előveszi hatalmas kulcscsomóját, majd elkezd a zárral babrálni. Először kettőt kopogtat, de inkább csak azért, mert úgy illik, és nem azért, hogy megvárja, hogy odamenjek, és ajtót nyissak. A második kopogás után a kulcs már fordul is el a zárban, belép és hangos jó napottal köszön.

1

A kollégiumban, ahol lakom, hétköznap reggelente ugyanis a takarítónők kiürítik a szemeteseket, kétnaponta egyszer áttörlik a mosdókagylót és minden csütörtökön felporszívóznak. Minden hónap elején otthagynak két guriga kemény és érdes tapintású vécépapírt, melyek egy olyan kort idéznek, amire én nem emlékezhetek. A szobámat és az egész doktoranduszi részt is ugyanennek a kornak a szelleme lengi be, a bútorok, a szőnyegpadló és a konyhai berendezés is nálam mind jóval idősebbek. A bútorok ütöttek-kopottak és hangos nyikorgással nyílnak, a szoba viszont tágas, kétszemélyes és havi kétszáz złoty ráfizetéssel egyedül lakhatok benne. Tartozik hozzá egy teakonyha is, amely egy mosdókagylóból és egy kis pultból áll. Teakonyhának én neveztem el, mert csak teát tudok benne készíteni, de ahhoz is előbb vennem kellett egy elektromos vízforralót.

Miután a takarítónő elmegy, bedugom a konnektorba a vízforralót, hogy a reggeli teámat elkészítsem. Éjszaka és napközben, amikor nem vagyok otthon, mindig kihúzom, amióta feltűnt, hogy minden konnektor szikrát szór a szobámban. Amíg a víz felforr, hónom alá veszek egy guriga vécépapírt, és kilépek a folyosóra. Itt már javában zajlik az élet, a konyhában valaki rántottát süt és olajszag árad szét a folyosókon. A közös mosdóban, mielőtt kinyitom a vécéajtót, mindig nagy levegőt veszek, és próbálok bízni a szerencsémben, hogy aznap minden szép lesz. Az ajtó belső oldalán lengyel és angol nyelvű információ hirdeti, miszerint a használt vécépapírt a vécébe kell dobni. A vécébe szó kétszer aláhúzva. A doktoranduszi részt kizárólag külföldiek lakják, többségében az egykori keleti blokkból érkezett diákok, akiknek nagy része egy automatikus kézmozdulattal a szemetesbe dobja papírt. Keletebbre a csövek sok helyen túl keskenyek, ezért arrafelé ez a megszokott dolog.

Fényképalbum 2014

A szobámba visszatérve kezet mosok. De előtte egy pillanatra itt is megállok, összeszorítom a fogaimat, és ezúttal azért imádkozom némán, hogy a víz ne rázzon meg, vagy legalább ne nagyon. Általában nincs szerencsém. Reggelire mindig valamilyen lekváros-cukormázas zsemlét vagy kekszet eszem, esetleg mogyorókrémes kenyeret, a lényeg, hogy tudatosan úgy vásárolok, hogy ne kelljen hűtőben tárolni az ételt. Így nem kell még egy kitérőt tennem a folyosó túlsó vége felé, ahol a hűtőszekrények vannak, és nem kell újabb nagy levegőt vennem, mielőtt azt kinyitnám. Néha azért előfordul, hogy vásárlás közben könnyelműen veszek valami olyan dolgot, amit aztán hűtőben kell tárolni, de később mindig megbánom.

A doktoranduszi részt kulcsra zárt ajtó választja el az egyetemi hoteltől, ahol főként konferenciákra érkező vendégek szállnak meg. Az ajtón túl a kopott szürke padlószőnyeget melegebb színek váltják fel, a falak frissen vannak festve és a kollégium sivárságához képest a recepciós pult is egészen újnak tűnik. Itt kell kifizetni minden hónap tizedikéig a lakbért. Egyszer fordult velem elő, hogy elutaztam Varsóból, és késve fizettem be, tizenegyedikén. A recepciós hölgy közölte, hogy ezért késedelmi kamatot kell felszámolnia. Mondtam, hogy rendben, a szabály, az szabály. A szokásos havi elszámoláson felül kinyomtatott még három lapot az egy napos késedelem miatt, majd elém tette, hogy írjam alá. Aláírtam, és szó nélkül kifizettem a büntetést, 0,3 złotyt. Azért még elmenőben utánam szólt:

– Legközelebb legyen szíves, fizessen időben!

07081

Varsóban bármerre megyek, minden utcában legalább egy nagyobb építkezésbe vagy felújításba botlok. Az új metróvonal építése is már a végéhez közeledik, az egyetemen a Tyszkiewicz-palota esik át teljes körű felújításon, ami miatt az órákon időnként a saját szavunkat sem halljuk. A kollégium és az egyetem között általában busszal közlekedek, de ha van időm, leszállok egy-két megállóval előbb, mert egy tíz perces út alatt nagyon kimelegszem. Ahogy odakint egyre hidegebb lesz, a buszokon egyre melegebb. Amikor kint mínusz tíz fok van, a buszon legalább plusz huszonöt, és ilyenkor visszasírom azokat a régi trolikat, amiken a Dózsa György úton dideregtem régen munkába menet.

A varsói buszokon mindenki leül, akinek csak jut hely. Otthon gyakran szorosan egymás mellett kapaszkodnak az emberek, mégis van néhány üres hely, mert valaki vagy inkább áll, minthogy egy idegen mellé üljön le, vagy nem akar felfázni a hideg műbőrüléseken. Varsóban viszont ha szabaddá válik egy hely, rögtön leül valaki. Ha egy bőröndön és egy nagybevásárlás szatyrain kell átverekednie magát, akkor is. Az egyetemre menet a buszra felszállt ma egy tangóharmonikás férfi, és éppen mellettem vidám zenére kezdett rá, aztán elindult a busz belseje felé. Az előadás végén megtapsolták, ő pedig a kalapjával körbejárt az utasok között.

A busz néhány méterre az egyetem kapuitól tesz le, ahol egész nap szórólapozó emberek dolgoznak. Rezzenéstelen arccal, fülükben fülhallgatóval ácsorognak ott, és ha kartávolságon belül haladok el mellettük, mintha érzékelő lenne beléjük építve, azonnal felém nyújtják csápjukat a szórólappal. Mindig van belőlük három-négy, ezért nagyon nehéz megtalálni azt a szűk rést, ahol az érzékelőjük nem jelez, és át tudok csusszanni közöttük észrevétlenül.

A kampusz területén valamennyi épületben ingyenes ruhatár működik. Őszintén rácsodálkoztam erre a kis luxusra. Hogy ezek szerint a világon nem is olyan messze vannak olyan helyek, ahol gondolnak arra, hogy ha már az év nagy részében kabátot kell viselni, legalább ne kelljen a diákoknak mindenhová magukkal hurcolniuk, az előadások alatt pedig maguk mellé gyűrniük őket. Mindemellett nagyon ritkán hagyom ott a kabátomat, nincs kedvem folyton sorban állni, hogy leadjam, aztán sorban állni, hogy visszakapjam. És egyébként is, folyton egyik épületből a másikba rohangálok, ezúttal a Tyszkiewicz-palotába megyek.

07084

A teremben még kevesen vannak, tanárnőnk mindig elsőnek érkezik. Pani Maria hatvan körüli vénlány. Mindig szoknyát visel, hosszú ősz haját pedig laza kontyban feltűzi. Saját bevallása szerint mélyen vallásos anarchista és monarchista, a kedvenc filmje A Keresztapa, ért a lövészethez, fiatal korában pedig hét kérőt kosarazott ki. Azt is elárulta nekünk, hogy utoljára 1972-ben járt fodrásznál. Pani Maria hivatalosan lengyelt mint idegen nyelvet és irodalmi-kulturális tárgyakat oktat külföldieknek. Valójában azonban ennél jóval többről van szó. Pani Maria az óráin nemcsak saját magáról szeret egy-egy hatásos megjegyzést elejteni, hanem apránként megosztja velünk mindazt, amit az életről, a nőkről, a férfiakról, a szerelemről és Lengyelországról vall és gondol.

Nagy várakozásokkal érkeztem a Női szerepek a lengyel kultúrában című órára, gender témájú szakdolgozatomhoz reméltem ötleteket, szakirodalomtippeket. Pani Maria azonban már az első órán egyértelművé tette, hogy a diskurzus melyik oldalán foglal állást. Meglehetősen konzervatív nézeteket vall a társadalmi szerepekről, nincs jó véleménnyel az olyan nőkről, akik a főállású háziasszonykodás és gyereknevelés helyett a munkát választják. Sokat beszélgetünk a férfiakról is, akik ahogy pani Maria mondta, a lengyel nyelvtant uralják, az élet más területeit azonban sajnos nem. Talán hogy ezt kompenzálja, előszeretettel kéri ki az órán részt vevő egy-két hímnemű hallgató véleményét egy-egy témáról. Miután megdicsér egy ukrán diákot, aki ez alkalommal az egyetlen fiú az órán, hogy milyen érdekes dolgozatot írt Wisława Szymborska Női portré című verse kapcsán, megkérdezi, hogy nem olvasná-e fel nekünk az írását. A fiú habozik, pani Maria pedig türelmetlenné válik:

– Mit szégyenlősködik? Férfi maga?!

10198

A lektorátusokon nincs állandó létszám, folyton új emberek jönnek-mennek, valaki csak egy hónapra csatlakozik, valaki hébe-hóba jár be, valaki pedig csak úgy, minden magyarázat nélkül megjelenik, és aztán soha többet nem látjuk. Az új diákokat persze pani Maria mindig megkéri, hogy mutatkozzanak be.

Az óra már vagy húsz perce tartott, amikor kopogtattak. Pani Maria kiáltott, hogy tessék befáradni, a kint álló pedig nagy küzdelemmel próbálta kinyitni az ajtót, mi már tudtuk, hogy teljesen esélytelenül. A kilincs ugyanis valamiért kintről befelé csak kivételes esetben akart engedelmeskedni, belülről viszont gond nélkül működött, így aztán mindig ügyeltünk rá, hogy szünetekben résnyire nyitva hagyjuk az ajtót, ha senki sem maradt a teremben. Valaki felállt, és beengedte a későn érkezőket. Néhány francia diák volt az, akik szégyenlősen néztek körül, szabad helyet keresve. Pani Maria megvárta, hogy leüljenek, aztán a hozzá legközelebb helyet foglaló fiúhoz fordult:

– Mondja csak kedvesem, hogy hívják?

– Kevin.

Pani Maria szemei elkerekedtek, egyből láttam rajta, hogy nincs megelégedve a válasszal.

– És maga francia? Uramisten. Ez itt a világvége… Ne értse félre, nem a maga hibája. – Nyugtatta meg a fiút, aki az egészből szemmel láthatóan semmit nem értett. –  De ugye van másik neve is, úgy értem, normális, francia neve?

Szegény Kevin, nem ismerte még pani Maria nyers közvetlenségét, így aztán fogalma sem volt arról, hogy miért tör ki egyszerre az egész csoport hangos nevetésben. Valószínűleg nyelvi hiányosságának tudta be, hogy lemaradt a poénról, és velünk együtt nevetett.

Pani Maria egyetlen lektorátuson sem mulasztja el kijelenteni, hogy a lengyelek tönkreteszik a saját nyelvüket. Ennek egyik nyilvánvaló jele, hogy kisebbségi érzésükből fakadóan egyre több idegen kifejezést használnak. Többnyire írógéppel írt fénymásolt anyagokból dolgozunk nála, a számítógépet egyik órán egész egyszerűen a sátán masinájaként definiálta. A csoport összetétele igen vegyes és folyton változó, így gyakran adódik úgy, hogy valaki nem ismer egy fontos szót, amelyet körül kell neki írni. Amikor az egyik diáknak nem sikerült rájönnie a szószedetben lévő meghatározás alapján sem, hogy mit jelent a varázs szó, pani Maria tárgyilagos hangon így egészítette ki a definíciót:

– A varázs az az a dolog, aminek meg kellene lennie minden férfiban.

Másik alkalommal a zakó okozott problémát. Pani Maria leírta, hogy ilyen és ilyen ruhadarab, amelyet hagyományosan férfiak viselnek, és manapság azok a nők, akik kisebbségi komplexusban szenvednek. Aztán pedig egy heves vita közepette neki nem jutott eszébe egy kifejezés:

– Pedig itt van a nyelvem hegyén… Hogy is hívják azt a helyet, ahol szabad akaratotokból gyötritek és kínozzátok magatokat? – Még mielőtt bárki bármit mondhatott volna, már meg is válaszolta magának a kérdést. – Ja igen, konditerem.

10191

Pani Maria óráin mindig jó a hangulat. Bármilyen fáradtan vagy egykedvűen megyek oda, és bármennyire hajmeresztőnek tartom néhány megjegyzését, nem tudom megállni, hogy ne nevessek rajtuk. Néhány hét után a csoport magjával annyira összemelegszik, hogy onnantól kezdve az órákon rendszeresen előkerül kedvenc témája, a szerelem. Mesél magáról, és kíváncsi ránk is.

– Ki nem volt még sohasem szerelmes? Tegye fel gyorsan a kezét! – szegezi nekünk váratlanul a kérdést. Mi persze csak nevetgélünk, de pani Maria komolyan tudni akarja. – Az jöjjön hozzám korrepetálásra. Szerelem nélkül nem lehet túlélni a telet, mert fázni fogunk. Nekem elhihetik, tizenhat éves koromban egyszerre két fiúm volt.

Egyik órán megosztotta velünk azt a meggyőződését, miszerint az életben sokszor kell szerelmesnek lenni, hogy jobban megismerjük önmagunkat. És hogyha egyszer az ember végül házasságra adja a fejét, akkor időnként hasznos dolog egy jót veszekedni, mert az tartósít, mint a só. – Na és akkor kezeket fel, ki lett szerelmes az elmúlt egy hétben? Jobb, ha megjegyzik, ellenőrizni fogom magukat!

Pani Maria azt hiszem, hogy a kezdetektől fogva kedvel engem, én vagyok az egyik kedvenc diákja a félévben. Nemcsak azért, mert több órájára is járok – ráadásul rendszeresen és aktívan veszek részt rajtuk –, hanem azért is, mert megtudta, hogy katolikus egyetemről érkeztem. Egyből láttam az arcán, hogy a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonít az információnak, de úgy ítéltem meg, hogy abból nem fog hátrányom származni, ha meghagyom a rólam kialakított téves képzetében.

Az egyik lektorátus után odahívott magához, hogy szeretne velem pár szót váltani, ha nem sietek valahová. Egy pillanatra megijedtem, hogy kérdőre fog vonni, hogy miért jegyzeteltem folyton még akkor is, amikor csak kötetlenül beszélgettünk az óra végén, és nekem majd rögtönöznöm kell valami hazugságot, amiben nem vagyok jó, ha nem akarom bevallani, hogy a noteszemben már külön rovatot nyitottam Pani Maria bölcsességei a nőkről, a férfiakról és az életről címmel. De nem erről volt szó.

– Pani Helga, ne értsen félre, nem akarom kitenni az órámról, de néha az az érzésem, hogy túl könnyű ez magának, és csak unatkozik, hasznosabban is el tudná tölteni az idejét. Ha gondolja, akkor adok fel magának házi feladatot, olvasnivalókat, és havonta egyszer jön majd hozzám konzultációra.

Ettől aztán elmosolyodtam, igyekeztem megnyugtatni, és halálos komolysággal így feleltem:

– De tanárnő, kérem, én itt sohasem unatkozom!

11232