Hegyek és hullámok között. Bolyongások Srí Lankán

 

Galle-ban kora reggel kellemes arab dallamok lopakodtak be az utcáról az álmomba, ami felidézett bennem egy hasonló ébredést Szarajevóban. Ott a müezzin éneke szövődött egybe az álmommal, és kellemes emlék maradt bennem utána. Azóta is várom, hogy megismétlődjön velem valahol, valamikor.

A gondolat, hogy éppen Srí Lankára utazzak, egészen véletlenül jött, és lényegében az egyik legkedvesebb írómnak, Joanna Batornak köszönhetem. Írt egy különös könyvet arról az időről, amelyet a szigeten töltött, és amely legalább annyira szól saját magáról és új regényéről, mint amennyire Srí Lankáról[1]. Mégis, az egész egy olyan olvasmánnyá áll össze, ami korábban sosem tapasztalt módon hatott minden érzékszervemre. A könyv kommersznek hangzó címe – A könny szigete – és számomra kommersznek tűnő borítója miatt jó ideig meg sem fordult a fejemben, hogy elolvassam, hiába kedveltem a regényeit. Az sem fordult meg a fejemben, hogy Japánról szóló könyveit kézbe vegyem, bármennyire is népszerűek voltak, mert Japán a legkevésbé sem mozgatta meg a fantáziámat. Mint későbbi beszélgetésekből kiderült, sokan ugyanígy álltak neki ezeknek a könyveknek: Japán kevéssé érdekelt bárkit is – és ezzel maga az írónő is így volt, amíg egy ösztöndíjnak köszönhetően oda nem került –, aztán a könyv olvasása közben Joanna Bator mindenkit elvarázsolt. Így voltam ezzel én is. A második japán könyv után pedig már tudtam, hogy az is érdekel, mi mondanivalója van Srí Lankával kapcsolatban.

Srí Lanka – akárcsak ez a különös könyv – számomra korábban ismeretlen intenzitással hatott az érzékszerveimre. A hangok – amelyeket az utcán sétálva vagy az ágyon fekve félálomban hallgattam – olykor kellemesek voltak, olykor kevésbé, de élveztem, hogy mindig újak és nem a megszokottak. Galle-i fürdőszobánkban tisztán hallottam, ahogy valahol a ház egy másik pontján férfiak egy csoportja recitál. Egy másik szállásunkon nem tudtam aludni a madarak hajnali ricsajától, és megállapítottam magamban, hogy az egyik madár hangja határozottan a fékcsikorgásra emlékeztet. A colombói hotel falai pedig olyan vékonyak voltak, mintha papírból lettek volna, és az éjszaka közepén félálomban beszélgetésekbe hallgattam bele.

Az illatokról a füstölők jutnak elsőként az eszembe. Füstölőket égettek mindenhol, szent helyeken, éttermekben, két kő közé beszorítva a piacon vagy egy bódé rozsdaette résébe tűzve. Ugyanilyen kellemes volt, hogy bárhol utolérhetett az ételek, fűszerek illata, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a műanyagégetés bűze is nemegyszer megcsapta az orromat.

A látványról nehéz lenne bármit is írni, annyira sokféle. Srí Lankán láttam napfelkeltét a hegyek között, ami váratlan gondolatokat ébresztett bennem, és láttam naplementét az óceán felett, ami pont olyan szép volt és giccses, mint ahogy azt egy képeslap alapján el lehet képzelni. Anuradhapurában távol a város zajától a hatalmas dagobák körül sétálva minden nyugodtnak, csendesnek és egyszerűnek tűnt. A nagy látványosságnak számító gyarmati időkből származó épületek viszont eleinte nem voltak rám hatással. Nem értettem, hogy mitől számítanak olyan nagy attrakciónak. Egy éjszaka azonban elég volt ahhoz, hogy másnap már más színben lássam őket, olyannyira, hogy a házat is kiválasztottam, ahol a nyugdíjas éveimben tervezek letelepedni.

img_2006
Az erőd falain Galle-ban, naplemente után

Ez itt a paradicsom (csak külföldieknek)

A sziget nyugati felén Colombótól délre a vasút fut szorosan a tengerpart mellett, délen pedig a főút. A Goyambokka strandtól viszont egészen eltávolodik az út, a partot pálmafák sűrűje szegélyezi, a főút és az óceán között pedig csupán néhány szálláshely bújik meg diszkréten. A strandon a homok aranyszínű és tiszta, a víz a távolban mélykék, közelebb türkizes, csak közvetlenül a partnál zavaros, mert a nagy hullámok felkorbácsolják a vizet és a homokot. A hullámzás folyamatos, és vélhetően az óceán vize sosem nyugszik meg teljesen ezen a partszakaszon.

A goyambokkai paradicsomban szó sincs arról, hogy törölköző törölközőt érne a parton. A telet megelégelő nyugatiak egymástól kellemes távolságra szétszórva, napernyőjük és nyugágyuk magányában szívják magukba a trópusi meleget. Rajtuk kívül a strandon egy-két mozgó árus alakja tűnik fel szinte észrevehetetlenül. Olyan diszkréten kínálják a portékájukat, mintha egyáltalán nem lenne fontos nekik, hogy eladjanak bármit is. Nem úgy, mint annak a tetoválóművésznek, akinek a szolgálatait nem kellő erélyességgel utasítottam vissza egy thaiföldi strandon, aminek következtében két másodperccel később azon kaptam magam, hogy az ujjával már mintákat rajzol a lábamra.

img_2119
A Goyambokka strand pálmafái alatt az élet egészen elviselhető

Az árusokon kívül a helyiek csupán a három-négy vendéglátóegység személyzeteként képviseltetik magukat, mindenki másnak tiltott terület ez. A goyambokkai paradicsom idilli állapotait és felhőtlen egét ugyanis beárnyékolja az a tudat, hogy az út mentén tábla hirdeti: only for foreigners. Ettől egy kicsit úgy éreztem magam, mintha akaratomon kívül egy gyarmatosító szerepébe kerültem volna. Vagy valami félreértés következtében lehetetlenül alacsony áron nyertem volna bebocsáttatást egy elit klubba, mert ugyan létezik-e még egy olyan „szabad” strand a világon, ahol a napágyakért gyakorlatilag nem kell fizetni? Az a negyven dollár, amibe a szoba került egy éjszakára, Srí Lankán ugyan nem számít kifejezetten alacsony árnak, de ebben a helyiek számára tiltott paradicsomban az átlagárnak talán a fele lehet.

Az elit klub tagjai az óceán és a főút között szétszórt néhány szállás vendégei, így jó néhányukkal esténként újra láttuk egymást. Az idill itt folytatódik: a klubtagok a vacsorájukat a színes körtékkel kivilágított szabadtéri étteremben fogyasztják el minden este, ahol a gazdagon fűszerezett ételek és a számtalan füstölő illata bódítja el őket, és tartja távol a szúnyogokat. Az étterem körül a már sötétbe burkolózott kert terül el, benne szétszórva egy-két kisebb épület és néhány bungaló, és egy úszómedence, melyet akkor használhatnak, amikor kedvük támad rá. Nem küldenek ki senkit este nyolc és reggel tíz között. A buja trópusi növényzeten és fákon napközben mókusok szaladgálnak és élénk színekben pompázó madarak énekelnek. A fák között szabadon kószál két póniló és néhány békés tekintetű kutya, akiknek ha úgy hozza kedve, leheverednek a vacsorázó vendégek lábai közé.

Az étterem központi helyét a főkönyvelő asztala foglalja el, aki nem más, mint egy örökké szigorú és kissé morcos képet vágó matróna. Egész este kihúzott derékkal, rezzenéstelen arccal, tekintetét folyamatosan a vacsorájukat ízlelgető vendégeken körbejáratva ül széles asztalánál, mely mögött roskadásig megrakodott könyvespolc és egy halakkal teli akvárium található. A matróna főkönyvekkel és számlatömbökkel körbevéve, gondosan rögzíti az egyes asztalok fogyasztását, irányítja a pincéreket, kiállítja a számlákat, felügyeli a rendet. Jelenléte olyan tekintélyparancsoló, hogy a személyzet tagjai jól teszik, ha nem ellenkeznek vele, én sem mertem volna. Amikor egy pillanatra elhagyta asztalát, hiánya egyből érzékelhető lett: a paradicsomlevesemet másik asztalhoz vitték ki.

A gondtalanul vacsorázó klubtagok között időnként az volt a benyomásom, mintha egy megrendezett jelenetben ülnék, ahol mindenki igyekszik hozni a nemzeti sztereotípiákat: egy fiatal angol pár egymás szavába vágva részletezte a pincérnek, pontosan hogyan készítsék el a reggeli tojásukat, egy másik angol minden este egy üveg sörrel a kezében és néhány, az orra alatt elmormolt fucking kíséretében viharzott el az ablakunk alatt. Egy idős olasz házaspár pizzát rendelt vacsorára. Elképzeltem, ahogy nyugdíjas éveikbe lépve elkezdték járni a világot, és azóta szorgalmasan gyűjtögetik a pizzaélményeket.

A klubtagok párosával vagy családostól ültek egy-egy asztalnál, aminek csendes harmóniája egy csapásra semmivé lett egyik este, amikor az étterem felét U alakban összetolt asztalok foglalták el. Befutott egy nagyobb szlovák kirándulócsoport, akik viselkedésükkel megtestesítették mindazt, amiért – magamnak se szívesen ismerem be – viszolygással és előítéletekkel közelítek meg minden charter járattal érkező utazót. Ezen az estén a klubtagok mintha összebeszéltek volna, és szinte mindenki kiválasztotta az egyetlen ételt, ami nyomokban sem ázsiai, és jóformán a teljes szlovák delegáció, a fiatal angol pár és az idősebb olaszok is (ismét) pizzát rendeltek. A szlovákok a pizzasorba beállva hasznosan töltötték az idejüket: volt, aki eleve laptoppal ült le a vacsoraasztalhoz, volt, aki a lánya frizuráját készítette el az ételre várakozva, egy fiatal férfi pedig egy szál gatyában gurította le egyik sört a másik után. Mindenki más a telefonjával babrált, amikor a sötét kertből egy szép vörösre sült hidrogénszőke nő robogott be az étterembe, és honfitársai segítségével kommunikálta a pincérnek, hogy neki vécépapírra lenne szüksége.img_2101

Busszal bárhová és azonnal indul

Miután elhagytuk a gyönyörű Goyambokka strandot és a gyarmatosító klub társaságát, kellett néhány perc, amíg újra hozzászoktam a városi káoszhoz, zajhoz, és mindenekelőtt ahhoz, hogy a helyiek már nem csak kisebbségben, a vakációzó nyugatiak kiszolgálóiként vannak jelen.

A városba beszállító tuk-tukos felajánlotta szolgálatait akár az ötven kilométerre lévő úticélunkig, Tissamaharamáig, de ha a Holdra kérjük a fuvart, az sem jelentett volna gondot. A szegényebb országokra jellemzően taxiból itt is jelentős túlkínálat volt, így aztán a legvalószínűtlenebb helyekről is tuk-tukok kanyarodtak ki, és próbáltak időnként erőszakosan, időnként minden cselt bevetve rávenni, hogy a következő sarokig elvihessenek.  Ettől pedig az az érzésem támadt, mintha a gyaloglás valamilyen érthetetlen különcségnek, esetleg szégyenteljes dolognak számítana, mint amilyennek sokan a szegénységet tartják, mert csak azok gyalogolnak, akiknek nincs pénzük elvitetni magukat.

A városközpontban azonban elköszöntünk sofőrünktől, és busszal utaztunk tovább, ami se nem gyorsabb, se nem kényelmesebb egy tuk-tuknál, viszont a töredékébe kerül és ráadásul utazás közben az ember nem szívja a tüdejébe más járművek kipufogógázát.

A tömegközlekedés elképesztően olcsó és elképesztően lassú Srí Lankán. Egy kb. ötven kilométeres utat 150 rúpiából (1 Srí Lanka-i rúpia ≈2 Ft) lehet megtenni busszal, két-három óra zötykölődéssel. A buszpályaudvarok pont eléggé kaotikusak ahhoz, hogy megkönnyebbüléssel foglaltam el jobb esetben ülő, rosszabb esetben állóhelyemet egy emberekkel zsúfolásig megtömött buszon, ahol aztán egy kanyargós út során össze-összeért a fenekem a nekem háttal kapaszkodó apró férfi fenekével vagy egy másik utas csomagja váratlanul a bordáim közé fúródott. Mégis, ahogy egymás verítékében fürödve utaztunk és az intimszféra fogalma teljesen elhalványult a tudatomban, egészen otthonosan kezdtem érezni magam. Talán mert részben eszembe juttatta a nem sokkal kellemesebb utazási élményt nyújtó ingázást, amire középiskolás koromban kényszerültem, és ami olyannyira nem hiányzik az életemből, hogy időnként álmomban inkább biciklivel járok iskolába; részben pedig azért, mert a Srí Lanka-i buszokon legalább tényleg mindenki egyenlő. Nincsenek osztályok, mint a vonatokon, nincsenek csak külföldieknek fenntartott helyek, és annyira olcsó, hogy lényegében bárki számára megfizethető. Származástól, bőrszíntől és anyagi helyzettől függetlenül mindenki ugyanazzal a kényelmetlenséggel szembesül, ugyanazon az áron. Az egyedüli megkülönböztetés a buddhista szerzeteseknek jár, akiknek az első ülések vannak fenntartva. Bárki leülhet ide is, de ha felszáll egy szerzetes, az ott helyet foglaló szó nélkül felpattan, és átadja a helyét.

A pályaudvarokon minden állomás neve ki van írva angolul is, de erre tulajdonképpen nincs szükség, mert a buszajtóknál álló jegyárusító fiúk ahogy meglátnak egy tanácstalanul körbenéző hátizsákos turistát, azonnal útbaigazítják, és hozzáteszik, hogy a busz azonnal indul. Ami tulajdonképpen majdnem mindig igaz is volt, és egy idő után elgondolkoztam azon, hogy csak mi vagyunk-e olyan szerencsések, hogy felszállunk egy buszra, és – függetlenül attól, hogy arról az állomásról indult-e vagy máshonnan – öt, maximum tíz percen belül elindul, vagy pedig tényleg ennyire gyakoriak a járatok. Amíg az indulásra várakozunk, a jegyárusító fiúk a buszajtóknál állva a célállomás nevét kerepelik. Aztán ahogy a busz elindul, a kerepelést felváltják a hangszórókból áradó helyi – gyaníthatóan örökzöld és az aktuális slágerlistát vezető – dalok, és ez így is marad egész úton.

A buszos zeneszolgáltatásról persze rögtön eszembe jutott a felejthetetlen hat órás Gori-Batumi útvonalon tett marsrutkázásunk, ahol a helyi slágerek mellett felcsendültek az orosz disco polo remekei is. Ott ikonokkal volt a műszerfal kidekorálva, Srí Lankán Buddhák és Ganésák néztek szembe az utasokkal. Grúziában gyakorlatilag mindenki dohányzott, és ez a buszon sem volt másként, Srí Lankán keresni kellett a dohányzó embert az utcán is. Ami közös volt, hogy a buszoknak feltételezhetően azonban itt is, ott is csak egy hozzávetőleges menetrendjük van, a gyakorlatban azonban inkább akkor indulnak, amikor annyira megteltek, hogy már kapaszkodni sem kell.

Amíg viszont az indulásra vagy egy-egy nagyobb állomáson a továbbindulásra várakozik egy busz, árusok serege rohanja meg, és kínálja portékáját: sült rákot, magvakat, sorsjegyeket, termoszból kávét, alkalomadtán pedig egy teleshopos termékbemutatót idéző előadásnak is részese lehet az utas. Az árukínálat bősége és változatossága szárnyakat adott fantáziánknak, és elképzeltük mindezt a magyar valóságra kivetítve, ahogy a Volán távolsági járatait zsíros kenyeret és méteres kolbászt kínáló árusok lepik el, és megjelenne a Szerencsejáték Zrt. egy-egy képviselője is, vállán egy hosszú deszkával, amelyre a teljes kaparóssorsjegy-kínálat lenne felszegezve. Az út során pedig természetesen az aktuális magyar popslágerek fülbemászó dallamai enyhítenének az utazás fáradalmain.

Srí Lankán életemben először felszálltam egy buszra, ami egy olyan városba tartott, amelyről akkor hallottam először, és nem szerepelt a térképemen sem, de a buszpályaudvaron összegyűlt spontán kupaktanács és a jegyárus fiú biztosított afelől, hogy ez a busz oda megy, ahol átszállhatunk majd egy másik buszra, ami oda megy, ahol átszállhatunk majd egy harmadik buszra, ami jó lesz Ellába. Így a 60-70 kilométeres utat sikerült két átszállással három óra alatt megtenni, ami a helyi útviszonyok ismeretében kifejezetten jó időnek számít. Egy idő után azonban felhagytam a reménytelenül lassan fogyó kilométerek és a ki nem nyújtott lábbal átutazott órák számolásával is.

Néhány ilyen buszozást követően egyébként is olyan rutinosnak és magabiztosnak éreztem magam, mintha csak a Deák téren szálltam volna át egyik metróról a másikra. Aztán amikor kezdtem azt hinni, hogy a buszozás kapcsán nagy meglepetés már nem érhet, egy végtelennek tűnő úton egészen abszurd szituációban találtam magam. A busz kicsi volt, talán 25-30 személyes, és egy a hegyekben megbújó zsákfaluba tartott, az emberek mégis folyamatosan szálltak fel és torlódtak össze a belsejében, és már a soknál is többen voltunk, amikor még beljebb parancsoltak minket, hogy felférjen még egy néhány tucat ember ebédjének elkészítésére alkalmas üst, egy zsák építőanyag, némi kerítésdrót és egy kis műanyag gyerekbicikli. Az üléseken teaszedő tamilok foglaltak helyet, akik talán valamilyen vasárnapi ünnepségről térhettek haza a közeli városból. A nők díszes szárit viseltek, az orrukban ékszerek csillogtak, és mindannyian igen elégedett arccal nyalogatták a jégkrémüket. Egy fiú tátott szájjal bámulta a busz közepén kapaszkodó négy európait, köztük minket is. A következő megállókban újabb, és újabb emberek akartak felszállni, és talán a fizika törvényeit is megcáfoltuk, mert senkit sem hagytunk az út szélén. A buszozás kivételesen rövid volt, de úgy éreztem, hogy ilyen lehetetlen körülmények között sosem lesz vége. Aztán a mellettem kapaszkodó lány megszólított, és az út hátralévő részét lengyelül beszélgettük végig.

Hello hello

Beszédbe elegyedni a helyiekkel sem nehéz, sőt, ők kezdeményeznek. Srí Lankán mindenki tudni akarja, hogy hová valósi az odatévedt külföldi. A taxisofőrök, az utcai árusok és minden ember első kérdése, akivel akár csak egyetlen mondatot váltottunk: where are you from? Vagy egyszerűen csak egy kérdő hangsúllyal odavetett your country, esetleg mangóválogatás közben egy váratlan what country, amitől hirtelen megzavarodok, és egy pillanatig azt hiszem, hogy az eladó tőlem akarja megtudni a mangó származási helyét.

A gyerekek sem zárkózottabbak, Tissamahamarában a rizsföldek között megbújó kisebb utcákban hozzánk szaladtak vagy az udvarokból kiáltottak ki hozzánk, hello how are you? hello what’s your name? A standard kérdések végigkísértek az utunkon, és az volt a benyomásom, hogy az ország összes iskolájában az összes angol tanár állandó házi feladatként kiadta a diákoknak, hogy így elegyedjenek beszédbe külföldiekkel és gyakoroljanak.

A tanításnak délután 1-2 körül van vége, ennek biztos jele, hogy az iskolából hazaigyekvő gyerekek megrohanják a buszokat. A lányok térdig érő, harangszoknyában végződő fehér ruhát hordanak, gyakran nyakkendővel, a lábukon felhúzott fehér zokni és fehér cipő. A hajuk többnyire két hosszú fonatban végződik hátul. A fiúk rövid ujjú fehér inget viselnek, a kisebbek térdig érő sötétkék nadrággal, a nagyobbak hosszú fehérrel.

img_2853
Iskolások látogatóban a Jetavanarama Dagobánál

A nagy meleg ellenére a felnőtt férfiak sem hordanak rövidnadrágot. Vagy hosszúnadrág, vagy bokáig érő szarong van rajtuk, felül ing vagy póló. A nők egy része szárit visel, az ország belsejében többen, a déli és nyugati tengerparthoz közeli településeken kevesebben. Akin nem tradicionális viselet van, az egyszerű, legalább térd alattig érő szoknyát, vagy többnyire szűk, testhezálló nadrágot hord. Felül szintén pólót vagy inget viselnek, ujjatlan ruhát senkin sem látni. A legáltalánosabb lábbeli a strandpapucs. Minden sarkon, minden városban lehet kapni, 150 rúpia egy pár. A legbizarrabb ruhadarabot az egyik colombói bazársoron láttam, egy helyi férfi viselte. Egy egyszerű póló volt, Tsunami Sportswear felirattal.

Teaültetvényeken át vezet az út

Az ellai vasútállomás épülete pont olyan bájos, mint amilyen egy hegyvidéki faluhoz illik, és mint amilyennek egy száz évvel ezelőtti vasútállomást elképzelek egy angol gyarmaton. A takaros kis téglaépület előtt gondosan nyírt sövény, a más városokban megszokott állomások körüli káosznak pedig nyoma sem volt. A vonat közeledtekor az állomásfőnök nyakkendőt kötött, és kiült a peronra néző íróasztalához. A szerelvény érkezését kézzel megkongatott harangozással jelezték. Ezek után azon sem lepődtem volna meg, ha félórás késéssel egy gőzmozdony fut be.

A vonatra várakozva ráleltem a világ legfurcsább dohányzást tiltó táblájára: Please be kind enough to not smoke in the railway station premises. Egy másik tábla arra hívta fel a figyelmet, hogy a síneken gyalogolni tilos, de egy újabb tábla előzékenyen figyelmeztetett, hogyha mégis a síneken gyalogolnál, akkor legalább értékeket ne vigyél magaddal, mert könnyen tolvajok vagy rablók zsákmánya lehet. A tiltással egyébként szemmel láthatóan sem a helyiek, sem a turisták nem törődtek, mert alighogy elhaladt a vonat, máris látni lehetett, ahogy visszatérnek, és folytatják útjukat a sínek mentén.

img_2427
Ellában a vonatra várva

Ezen a vonalon naponta összesen négy vonat közlekedik, amelyből az utolsó menetrend szerint déli 12.04-kor hagyja el az ellai vasútállomást, hogy késő estére jó néhány kanyart leírva befusson a százhatvanhárom kilométerre lévő Kandybe. A vonat elhaladása ezért ha nem is nagy esemény, de mégiscsak valamiféle apró látványosságnak számíthat, mert egy pillanatra megáll az élet: a földeken dolgozók abbahagyták a kapálást, és végignézték, ahogy eldöcögünk, a gyerekek pedig minden faluban hevesen integettek. A végig hegyek között, teaültetvényeken keresztül vezető út olyan gyönyörű volt, hogy azt kívántam, bárcsak soha ne érne véget, és komolyan gondolkodóba estem, vajon még mindig a tengerpartot preferálom-e a hegyekhez képest.

A vonat végig olyan lassan megy, hogy amikor elindultunk, az volt az érzésem, hogy nem siklik, hanem csak cammogva araszol előre. A hatvanöt kilométert Nanu Oya állomásáig menetrend szerint két és fél – három óra alatt teszi meg, ami elképesztően hangzik, még úgy is, hogy közben több, mint nyolcszáz méternyi szintkülönbséget is leküzd felfelé. A viszonylag rövid távolságok és a döbbenetesen hosszú menetidők kezdtek kétségeket kelteni bennem, hogy vajon a helyiek tudják-e, mit jelent az, hogy sietni valahová, van-e pontos kifejezés a szingaléz és a tamil nyelvben a sietségre. Amikor a haputalei állomásra bedöcögtünk, megnyugodtam, hogy egy bizonyos fajta sietség egészen biztosan létezik itt is, mert abban a pillanatban, ahogy a vonat lefékezett, a helyiek megrohamozták a másod- és harmadosztályú kocsikat, és az emberek olyan gyorsan tűntek el a vagonokban, mintha vákuum szippantotta volna be őket. Egy csecsemőt egész egyszerűen beadtak az ablakon keresztül. A nagy sietség minden bizonnyal a még meglévő ülőhelyek elfoglalása miatt volt, a vonat viszont utána még egy órát állt az állomáson, egy colombói szerelvény érkezésére várakozva. Ez azonban feltehetően már keveseket aggasztott. Néhány perc múlva vidám éneklés és tapsolás hallatszott a helyiekkel tömött kocsikból, és ez egészen addig tartott, amíg újra el nem indultunk. Az utat nemcsak a turisták élvezték, aki csak tehette, egész úton a fejét az ablakon kidugva nézelődött, a gyerekek pedig minden alagutat végigsikítottak. Akkor sem unták meg, amikor a magasabban fekvő területeken néhány száz méterenként újabb és újabb alagutak következtek, én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mintha hullámvasúton utaznék.

Nuwara Eliya nevét ha kimondom, egy misztikus, titokzatos város képe jelenik meg előttem. 1889 méter magasan fekszik, és magas hegyek ölelik körül, amelyek kontúrja elmosódik az őket beburkoló ködben, ami ebben az évszakban nappal sem szűnik meg egészen. Nuwara Eliya magában rejti egy vidéki angol kisváros báját, ami miatt a helyi idegenforgalom csak Little Englandként tartja számon. Hogy az angolok ezzel mennyire értenek egyet, nem tudom, de az éghajlat hasonlósága, a rengeteg szépen felújított gyarmati időből származó épület, a városban található hatalmas, gondozott zöld parkok (beleértve egy golfpályát is), és a sportpályán a tehenek helyett legelésző lovak látványa valóban nyomokban Angliára emlékeztetett. Ebbe az idilli képbe vitt életet a minden Srí Lanka-i város központjában és útjain állandósult káosz, csak azzal a különbséggel, hogy itt a bazársoron polárpulóvereket is árusítottak, a tuk-tukosok pedig még nagyobb üzleti érzékről tettek tanúbizonyságot: amikor a hello tuk-tuk?-ra fejrázással válaszoltam, a sofőrök nem haboztak megkérdezni: tomorrow?

Nuwara Eliyában láttam először vegetáriánus hotelt, egy utcában egyből kettőt is, de mi máshol szálltunk meg. Olcsó kis hotelünkben a személyzet már-már zavarbaejtően készséges volt, az érkezésünkkor a szobánkban fekete teát szolgáltak fel tejjel és keksszel. A villanykapcsolók alatt volt még egy gomb, egy csengőé, amivel a személyzetet lehetett hívatni a szobába. Nem vagyok az ilyesfajta dolgokhoz szokva, és az első gondolatom persze az volt, hogy az éjszaka közepén, amikor majd a fürdőszoba villanykapcsolóját keresem, biztos, hogy véletlenül a csengőt fogom megnyomni. Ez után a fogadtatás után egy pillanatig egészen elfelejtkeztem arról, hogy hol vagyok, és úgy éreztem magam, mintha az egészen más árkategóriába tartozó, szépen felújított gyarmati időkből származó épületekben található hotelek egyikének a vendége volnék. Aztán pillantásom a koszos falra és a kiszolgált bútorokra tévedt, és a varázs elmúlt. Maradt a hideg. Este tíz fok körül volt csak a hőmérséklet, és a szobában nem volt semmi, amivel fűteni lehetett volna, a vízmelegítő is csak langyos vizet tudott produkálni. Nuwara Eliyában fáztam. Pulóverben és két takaró alatt aludtam el.

Lábunk előtt hegycsúcsok és kósza felhők

Delhousie-ban olyan kirakodóvásár fogadott bennünket, hogy a lánchintát leszámítva minden volt, ami egy régi jó bányásznapról sem hiányzott volna. A kis település felett magasodik az Ádám-csúcs, avagy Srí Pada, amelyet mítoszok lengenek körül, és buddhisták, hinduk, muszlimok és keresztények zarándokhelye is egyaránt. A zarándokok mezítláb vagy strandpapucsban mászták meg az 5200 lépcsőfokot, amely a hegy tetejére vezetett, az élményért zarándokló turisták közül kevesen tettek így, a hegyekben itt is hideg van éjszaka.

A csúcs 2243 méter magasan van, és a falutól körülbelül hét kilométeres gyaloglással lehet elérni, végig fel, egyre meredekebben a kivilágított lépcsősoron. Amikor éjjel kettő körül elindultunk, sokan tartottak velünk együtt felfelé, de voltak néhányan olyanok is, akik már lefelé ereszkedtek. Az így velünk szembejövő gyerekek most is vidám mosollyal és hello how are you-val köszöntek, de két óra folyamatos felfelé tartó lépcsőzés után a mosolyukban némi gúnyt, az üdvözlésükben pedig egy kis iróniát véltem felfedezni.

Valaki zarándoklatként mássza meg a hegyet, valaki az élményért, és biztosan van olyan is, aki csak a hajnali kilátásért. Bármi is legyen a cél, az éjszakai mászók mind megvárják napfelkeltét, mert a hegyeket körülölelő áttetsző köd, a hajnali pírben úszó égbolt és az egyre erősödő fények együttes látványa olyan igéző, hogy arra a fél órára, amíg a sötétséget fel nem váltja a teljes világosság, a hegyen nem mozdul senki. Mindenki megáll ott, ahol volt, amikor az első fények megjelentek, és végignézi, ahogy egy újabb nap a kezdetét veszi. A kép leírhatatlan. Nemcsak a Srí Padát körülvevő látványé, hanem az is, ahogy a világ minden tájáról odavetődött több száz ember mozdulatlanul áll egy hegy tetején, és egy napfelkelte látványa elég ahhoz, hogy mindannyian ugyanarra figyeljenek, és senki se magával vagy valami mással legyen elfoglalva. Hogy milyen könnyű közös pontot találni annyira különböző emberek között. És ekkor ott, a hegy tetején tudatosodott bennem az is, hogy a nap ugyan minden nap felkel, és mégis milyen kevés napfelkeltét látunk életünk során.

A csúcsra két és fél óra alatt értünk fel, minimális pihenővel, de a leereszkedés sem ment gyorsabban. Mire a hegy lábához értünk, már teljes erejével világított és melegített a nap. Fáradtan és álmosan lépegettünk a plüsskutyákat, polárpulóvereket és műanyag Buddhákat árusító bódék között, a hangszórókból buddhista imádságok és énekek szóltak, és ettől és a mögöttünk lévő éjszaka élményétől olyan könnyedség áradt el bennem, amelyről nem gondoltam volna, hogy három óra alvás és egy hegy megmászása után lehetséges. Valójában semmi mást nem kívántam, csak hogy lezuhanyozhassak és kialudhassam magam, de ott, a reggeli fényekben a hangszórókból áradó énekeket hallgatva azt sem bántam volna, hogyha azok a pillanatok örökké tartanak, akárcsak a vonatozás a teaültetvények között.

Madame Helga’s Folly

Tizenévesen egy szép napon újabb zenei inspirációkat keresve beírtam a keresztnevemet a keresőbe, hátha valaki a nem túl romantikusan hangzó Helgához vagy Helgáról is írt egy jó számot. Így történt, hogy néhány német sramlizenén túl, amiket végig sem hallgattam, ráakadtam a Stereophonicsra és a Madame Helgára. A Madame Helgát újabb Stereophonics számok, majd albumok követték, és tinédzserkorom második leghallgatottabb együttese lett, az Oasis után. Sok furcsa elképzelésem volt akkoriban a világról, hogy milyen és hogy milyennek kellene lennie, de arra mindig szívesen gondolok vissza, hogy milyen jó zenéket hallgattam, ráadásul úgy, hogy senki sem hallgatott ilyesmit a környezetemben, úgyhogy magamtól kellett rájuk lelnem a brit rockzene bugyraiban.

A Helga’s Folly valóban létezik, és ez volt az egyetlen hely Srí Lankán, ahol nem éreztem magam Srí Lankán. A hotelt őrült dekoráció díszíti, az étteremben a helyi motívumok – Buddhák és elefántok – keverednek a karácsony giccsével – plafonról lógó óriásgömbökkel, szarvasagancsok között mosolygó angyalkákkal és chili paprikával díszített karácsonyfával. Nekem a Művész Mozi dizájnját juttatta az eszembe, csak annál még sokkal elborultabb. Ez a hely ihlette meg Kelly Jonest, és így lett a Madame Helga.

De Kandybe elsősorban nem a Helga’s Folly miatt zarándokolnak el az utazók, hanem mert Srí Lanka kulturális fővárosaként tartják számon, de én a kaotikus jelzőt is elé tenném. Kialvatlanul és éhesen érkeztünk meg egy hosszú buszozást követően, és minden korábbit felülmúló zaj és káosz fogadott. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy a tuk-tukosoknak egy mosollyal és egy kézlegyintéssel jelezzem, hogy hagyjanak, idegesített minden: hogy fél percenként valaki „segíteni” akar, holott csak utast keres, hogy az utakon képtelenség átkelni, mert nem működnek a jelzőlámpák, a járdákon pedig képtelenség közlekedni, mert rengeteg az ember és a tömegben sok nő kinyitott esernyővel közlekedik, amelyet napernyőként használ. Kandyben folyton az volt az érzésem, hogy túl sokan vannak egy ekkora országra, huszonkét millióan hatvan párezer négyzetkilométerre.

Egy idő után azon kaptam magam, hogy a térképen nem azt keresem, hogy mi a legrövidebb út a célunkhoz, hanem hogy melyik az az útvonal, amelyiknél a legkevesebbszer kell átkelni az úttesten. Anuradhapurában végignéztem, ahogy két szerzetes próbál átkelni egy zebrán egy forgalmas úton. Lámpa nem volt, a szerzetesek a zebra szélén álltak, és egy ideig nézték, ahogy az autók és tuk-tukok lassítás nélkül száguldanak el előttük. A buszokon és vonatokon szó nélkül átadják nekik a helyet, de az utca dzsungelében nekik is maguknak kell előre törni az utat.

Kandy egészen biztosan nem fog hiányozni, de arra azért kellemes emlékként gondolok vissza, amikor másnap reggel – miután kialudtam magam és már nem korgott a hasam az éhségtől – az első tuk-tukos, aki az utunkba került, nem hello do you want tuk-tuk-kal szólított le bennünket, hanem széles mosollyal boldog Valentin-napot kívánt…

Szafari-szegregáció, toalett-apartheid

Amikor a Colombo-Fort vasútállomáson elmentem vécére, tulajdonképpen azon lepődtem volna meg, ha tisztaságtól csillogó csempék és vécécsészék fogadnak. Csodák azonban nyilvános mellékhelyiségekben ritkán történnek, és ezek sem volt tisztábbak, mint a világ nagy részén az állomások területén található vécék. Egy angol típusú volt, a többi a keleten megszokott guggolós, azokból is a legpuritánabb változat: a mosakodáshoz nem volt zuhany, hanem helyette egy csap és hozzá két kanna, amibe vizet lehetett engedni, aminek köszönhetően egy centiméter magas vízréteg állt a padlón. Az ajtó nagy felületen rohadt, és természetesen nem lehetett bezárni, mert a retesz már rég nem volt a helyén, de én annak is örültem, hogy résmentesen be lehetett csukni. Volt olyan külföldi, aki leplezetlen undorral fordult ki azzal, hogy very dirty and there is only a hole on the floor, ami teljesen jogos megállapítás volt, ugyanakkor nem értettem, hogy mi másra számított egy dél-ázsiai vasútállomás mellékhelyiségében.

Én személy szerint a guggolós nagy híve vagyok, minden nyilvános helyre ilyet telepítenék az egész világon, ahol nem lehet őket minden egyes használat után tökéletesen sterilizálni. Épeszű ember úgysem ül rá a sajátján kívül másra, akkor meg a guggoláshoz jobb a lyuk, mert könnyebb tisztán tartani és az angol vécével ellentétben véletlenül sem lehet hozzáérni.

Srí Lankán nem tudtam nem észrevenni, hogy lépten-nyomon valamiféle – többnyire nyíltan kitáblázott – a helyi lakosságot sújtó diszkriminációval szembesülök. Amikor a Colombo-Fort vasútállomás mosdóját felkerestem, utunk legelején, még nem volt azonban tudomásom arról, hogy az ország vasútállomásainak mellékhelyiségeiben miféle hátrányos megkülönböztetés éri a Srí Lanka-i polgárokat. Később véletlenül kezembe került a helyi Sunday Times február ötödikei száma, amely kiemelten – két cikkben is – foglalkozott a súlyos problémával[2]. A cikkek szerzője egyértelműen nemtetszésének adott hangot, amiért az ország függetlenségének 69. évfordulóján odáig jutottak, hogy saját állampolgáraikat diszkriminálják toalett fronton. Néhány kiemelt vasútállomáson ugyanis, amelyeken nagyobb számban fordulnak elő turisták, külön vécéket tartanak fenn csak külföldieknek. Az ajtókat zárva tartják, a kulcsot az állomásmestertől lehet elkérni. A vasútállomások a turisztikai minisztérium támogatását élvezve tartják fenn a diszkriminatív gyakorlatot, és arra hivatkoznak, hogy a helyiek nem tudják tisztán otthagyni maguk után a mosdót, mivel a vécézés utáni „nedves” tisztálkodás következtében mindent összevizeznek, ha pedig felújítanak egy mellékhelyiséget, rövidesen úgyis megrongálják. Egy államtitkár pedig hozzátette, hogy különben is a külföldiek hozzák az országba a bevételt, ráadásul nem is keveset, úgyhogy megérdemlik, hogy jobb körülmények között végezhessék a dolgukat. A kulturális miniszter inkább a Srí Lanka-iak vendégszeretetével és a gyarmatosítottak gondolkodásmódjával magyarázta a toalett-diszkriminációt, és más megoldást javasolt: azzal egyetértett, hogy aki több pénzt hoz házhoz, annak jobb szolgáltatás jár, de ennek a gyakorlatnak érvényesülnie kellene akkor is, ha egy helyi fizet többet. Vagyis legyenek első-, másod- és harmadosztályú vécék, és ki-ki a megváltott jegye szerint vehetné igénybe ezeket.

Két héttel később, amikor utunk végéhez közeledve visszakanyarodtunk Colombóba, ismét felkerestem a vasútállomás mellékhelyiségét. Ekkor már kiszúrtam a Foreigners’ Toilet táblát, és ráadásul nyitva is találtam, úgyhogy bementem. Rendezettebbnek rendezettebb volt, mint a soha ki nem takarított helyieknek szánt vécé, az ajtók legalábbis nem rohadtak, a csapok a helyükön voltak, a csempék nem voltak feketék a kosztól, de azért a tisztától még ez is igen távol állt. Guggolós helyett angol vécék voltak, amit én használtam, annak nem működött a tartálya, nem lehetett leöblíteni. A mosdóban persze valóban csak fehér emberekkel találkoztam.img_2893

A külföldi többet fizet – jobb szolgáltatást érdemel gyakorlatából azonban volt, hogy csak a mondat első fele valósult meg. Anuradhapura egyike azoknak a látványosságoknak a szigeten, amelyeket az UNESCO világörökségi listáján tartanak nyilván, és amelyeket a külföldiek nyugati árszínvonalú, 20-30 dolláros jegyekkel látogathatnak meg. A problémám nem ezzel volt, mivel a saját szent helyeikről és kulturális örökségükről van szó, jogukban áll annyi pénzért adni a jegyeket, amennyiről úgy gondolják, hogy a turisták hajlandók kifizetni értük. Azt viszont igen nagy arcátlanságként éltem meg, amikor Anuradhapurában felkerestem az egyik műemlék melletti mosdót, és a vécés matróna tőlem a többszörösét kérte el ugyanannak a retkes vécének a használatáért, mint amennyit egy helyi nővel fizettetett. A diszkrimináció körbeért.

A fehér ember azonban alapvetően mégis csak felsőbbrendű lénynek érezhette magát számtalan szituációban, és a fehér embert felsőbbrendű lényként kezelő intézkedések sem csak a goyambokkai strand vagy a vasútállomások mellékhelyiségeinek használatában érvényesültek. Amikor befizettünk egy szafarira az egyik nemzeti parkba, szállásadónk – aki a szafarit szervezte – kérés nélkül biztosított bennünket afelől, hogy a hat fős terepjáróban rajtunk kívül csak más európaiak lesznek, no Chinese. Nem tudom, hogy mitől lehet a kínaiaknak ilyen rossz híre a szafari szervezők körében, de az biztos, hogy a faji szegregáció tökéletesen megvalósult: a számtalan dzsip valamelyikében vagy csak és kizárólag nyugatiak – fehérek ültek, vagy csak sötétbőrű ázsiaiak, vagy csak fehér maszkban szafarizó kínaiak.

Jézus az Indiai-óceán partján

Joanna Bator fekete mágiával átszőtt helyként írta le Negombót. Ő itt kezdte Srí Lanka-i útját, mi itt zártuk. Két hét alatt hozzászokott a szemem, hogy úton-útfélen Buddhákat és Ganésákat látok: szobrokat, melyek lehettek egészen kicsik vagy több méteresek, képeket, emléktárgyakat. Negombóban viszont a tekintetem folyton keresztekbe, Jézusokba és Szűz Máriákba ütközött, ennyire sikeres volt itt a gyarmatosítók hittérítő tevékenysége.

A városnak valóban különleges hangulata volt: a piac megszokott káosza, a főút neonfényei, a katolikus jelképek között megbújó buddhista és hindu elemek, az Amszterdamra emlékeztető csatornák együttesen valamiért megigéztek. A helyiek mintha még a szokásosnál is barátságosabbak lettek volna itt, a tuk-tukosok kevésbé rámenősek, de az is lehet, hogy csak Negombo varázslata alatt és tudatában az elodázhatatlan távozásnak hatott minden szépnek és helyénvalónak. Úgy tűnt, mintha mindenki mosolyogna ránk, akivel találkozott a tekintetünk, és nemcsak a gyerekek, hanem a házak előtt üldögélő öregasszonyok is hellóztak. Negombóban még egy palack vizet sem kellett vásárolni ahhoz, hogy egy férfi az utcán sóderlapátolás közben felnézzen ránk, és megszólítson: hello where are you from. Még mindig kellemesen ténferegtünk a városban, amikor a nap már erősen lemenőben volt. Minden kis utcában volt valami, ami miatt kedvem támadt oda bekanyarodni. A tengerparton krikettpálya volt, halpiac, lustálkodó tehenek és egy holland erődből átalakított börtön. Egy kis utca végén, ami a homokos partra vezetett, kápolna állt. Végigmentünk rajta, hogy – egy időre legalábbis – búcsút vegyünk az Indiai-óceántól. A parton játszó gyerekek közül odajött egy kislány, és a szokásos hello where are you from what’s your name dialógust követően azon kaptuk magunkat, hogy népes családja körében teázunk a kápolna hátsó falára felerősített reflektor fényében.

Már teljesen besötétedett, amikor eljutottunk újra a főútra, ahol neonfények világítottak, és céltalan kóválygással próbáltuk elodázni a pillanatot, amikor elhagyjuk a várost és a szigetet. Aztán az egyik csatorna partján végighallgattuk a müezzin imára hívó énekét, és egy tuk-tuk elszáguldott velünk az éjszakába.

 

[1] Joanna Bator: Wyspa Łza. Znak, 2015.

[2] Freedom bogged down in toilets (1., 21.o.); Passengers hold their noses at racist, incompetent railway (8.o.) In: The Sunday Times (Sri Lanka), 2017.02.05.