Tájak macskák nélkül. Majális Dél-Morvaországban

Jéghideg januári estéken olvasgattam Paul Theroux The Great Railway Bazaar[1] című klasszikussá vált művét. Korábban regényei és novellái jelentek meg, ez volt az első nem fikciós alkotása. Az előszóban leírja, hogy unta az akkoriban kapható útleírásokat (angolul travelogue vagy travel book, magyarul talán ez a kifejezés a legpontosabb), amelyek alapját a mindenki által jól ismert látnivalók bemutatása adta.

„Idegesített, hogy az utazó eltitkolta saját pillanatait, kétségbeesését, félelmeit és vágyait. Vagy azt, amikor ráüvöltött a taxi sofőrre, vagy amikor a néptáncosokon gúnyolódott. És mit ettek, milyen könyveket olvastak, hogy agyonüssék az időt, milyenek voltak a vécék? Eleget utaztam már ahhoz, hogy tudjam, hogy egy út felét késések és kellemetlenségek teszik ki – lerobbanó buszok, goromba hotel alkalmazottak, kapzsi árusok.”[2]

Így aztán Theroux 1973 szeptemberében Londonból Dél-Európán és Délkelet-Ázsián át elvonatozott Japánig, majd onnan a transzszibériai vasúttal vissza. A könyv erről a négy hónapos utazásról szól.

Theroux előszóban megfogalmazott gondolatai ihletik meg részben ezeket az írásaimat. Mivel a négy hónapos út nagy része alatt egy-egy vonaton ült, állt vagy feküdt, így a könyv jó részét az ezzel kapcsolatos élmények teszik ki: hogy milyen emberekkel ismerkedett meg, milyen tájakat látott az ablakból, mindezektől milyen gondolatai támadtak, mit evett, milyen sokat ivott, mi bosszantotta, milyen beszélgetésekbe keveredett és milyeneket kezdeményezett.

IMG_3406Miután egyszer Romániában egy nemzetközi vonaton egy ökölcsapás kíséretében megfosztottak a táskámtól, és vele együtt a pénzemtől és az útlevelemtől is, jó ideig nem vágytam újabb vasúti élményekre. Aztán a rossz emlékek elhalványodtak, és már nem éreztem kifejezett ellenszenvet a vonatok iránt. Theroux-t olvasva pedig valamelyest még kedvem is támadt arra, hogy vonattal újra külföldre utazzak.

A mi vonatunk a Keletiből indult reggel hét huszonötkor, és este fél tíz körül kellett megérkezzen Hamburgba. Megfogadtam, hogyha egyszer sok szabad időm lesz, tényleg elmegyek vele Hamburgba – egy vonat, ami négy országot és négy fővárost köt össze, tartogathat izgalmakat. A mi jegyünk most azonban csak Brnóig szólt, és ebédidőre oda is értünk.

A nap az út folyamán végig sütött, aztán abban a pillanatban, ahogy leszálltunk a vonatról, beborult az ég. A város elsőre még kihaltabbnak tűnt, mint két héttel azelőtt Berlin. Levontam a következtetést, így jár az, aki olyan hosszú hétvégéken utazik, amik máshol is hosszú hétvégék. De aztán megebédeltünk, és valószínűleg a brnóiak is ezt tették, mert később megteltek az utcák élettel. Elsétáltunk egy fogyasztószereket árusító üzlet előtt, és eszembe jutott, hogy egyszer réges-régen olvastam valahol, hogy az unióban a csehek és a finnek a legkövérebbek, a franciák pedig a legsoványabbak. Esernyőink alatt végigtanulmányoztuk a kirakatot, ahol csodálatos fogyásokat dokumentáltak. Név, előtte-utána fénykép, és persze hogy mínusz hány kiló. A képeken mindenki egy karcsúsító terméket fogott a kezében, és mosolyogni próbált.

IMG_3401
Brno tornyai

Amikor Špilberk várához gyalogoltunk felfelé a dombot körülölelő sétányok egyikén, végre kisütött a nap. Leültünk egy padra, és mint a macskák, mozdulatlanul és áhítatosan szívtuk magunkba a napsütést. A szememet is becsuktam, és el is aludtam. Fent a várban is többen a napimádásnak hódoltak, egy férfi feltűrte a pólóját, és tekintélyes méretű sörhasát napoztatta. Aztán megint sötét felhők jöttek, és vége lett a megérdemelt lustálkodásnak, az emberek újra mozogni kezdtek. Akkor kezdett rá, amikor a Jakubské náměstíre értünk. Később még néhányszor átsétáltunk azon a kis téren, ami tökéletesen megtestesíti a városi idill fogalmát: a sarki kocsma vendégei a világ legboldogabb embereinek tűntek, miközben az utcán ittak. Nincsenek kint székek vagy asztalok, voltak, akik egy korsó sörrel a kezükben a járdaszegélyen ücsörögtek, néhányan egy babakocsit körbeállva ittak és beszélgettek. Egy férfire elölről egy csecsemőhordozó kendővel rá volt kötve a gyermeke, így sétálgatott fel-alá, korsóval a kezében. Az emberek csak akkor húzódtak be a kocsmába, amikor nagyon rákezdett az eső. Aztán amikor alábbhagyott, kijöttek, és mindenki felvette korábbi pozícióját.

IMG_3443

A hotelszobában olyan tömény illatosító szag fogadott bennünket, hogy ki kellett nyitni az ablakot. Este a tévében egy furcsa sport közvetítésébe néztem bele: teremsport volt, két csapat játszott egymás ellen. Hálós ütőik voltak, azokkal dobálták egymásnak a labdát, és időnként ezekkel csaptak oda egyet-egyet az ellenfélnek. Talán ezt tette indokolttá, hogy a jégkorongosokéhoz hasonló felszerelésben játszottak. Egy másik csatornán egy átlagos beszélgetős műsornak tűnő program ment, amilyenekben politikáról, közéletről szokás beszélgetni. A meglepő csak az volt, hogy volt olyan vendég, aki közben söröskorsót szorongatott a kezében.

Április utolsó napján felhőtlen égboltra ébredtünk. Tíz körül az utcákon még nem sokan voltak, és az üzletek többsége is zárva volt. A fagyis viszont már kinyitott a Masarykován és mellette a kürtős kalácsos is, amit itt trdelníknek hívnak, és lehetett kapni csokoládés fondü verzióban is. Ahogy a vasútállomás felé igyekeztünk, szembejött velünk egy apácaruhát és tornacipőt viselő lánycsoport, akikről eszembe jutott, hogy a csehek túlsúlyosságuk mellett ateizmus terén is előkelő helyet foglalnak el a statisztikákban.  Mögöttünk egy lengyel nő így magyarázta meg gyerekének a szokatlan apáca-jelenséget: „ez amolyan felnőtt tréfa-dolog”. Én pedig arra lettem volna kíváncsi, hogy ilyen korán kezdik a lánybúcsút vagy létezik az, hogy ennyire jól bírják az éjszakázást?

IMG_3503
Kilátások

A Homole csúcsán magasodó oszlopcsarnok tetejéről belátni a dél-morva borvidéket, dél felé fordulva pedig pár száz méterre ott van már Ausztria. A délutáni napsütésben hanyatt dőltünk egy-egy pohár rizlinggel a kezünkben és néztük az oszlopcsarnokot és az érkező bicikliseket. Másnap a maradék koronánkból vettünk két üveg helyi savignon blanc-t, amit a peronon egy borvirágos arcú szakértő meglátott a kezünkben, és felkiáltott: „to dobre vino”![3]

IMG_3513
A füvön heverészve egy pohár borral a kezemben az élet egészen elviselhetőnek tűnt

A Valtice-Lednice világörökségi területen bóklászva kicsit megérezni véltem valamit abból, hogy egyszer mi mind egy nagy birodalomhoz tartoztunk. A büfékben lángost sütöttek, az étlapokon szerepelt a fröccs, vinný střik néven. A cukrászdában ahhoz, aki nem csehül beszélt, németül szóltak, és nem azért, mert nem tudtak volna angolul. Szentimentális dolog lenne azt feltételezni, hogy a német egy természetesebb közös nyelv lenne, a kevéssé romantikus valóság inkább az, hogy aki nem cseh, az jó eséllyel osztrák vendég arrafelé. Így vagy úgy, a nosztalgikus hangulatot a német közös nyelvként való használata csak erősítette.

Egy dolgot viszont erősen furcsálltam Dél-Morvaországban. Ha valahol utamba kerül egy szép macska, mindig lefényképezem, ha barátságos, meg is dögönyözöm, a fényképalbumaim tele vannak utazásokon megismert macskákkal. Olyan helyen még nem jártam, ahol egyáltalán nem akadtam volna össze egyetlen eggyel sem. Se széppel, se csúnyával, se barátságossal, se félénkkel. Itt azonban nem láttam sem kertek alatt lopakodó macskát, sem pedig olyat, amelyik egy brnói ablakból szemlélte volna a világot érdeklődve.

IMG_3480A vonaton hazafelé indulás után egy órával kiálltam a folyosóra, hogy kinyújtóztassam a lábaimat, és visszaszerezzek egy darabot a privát szférámból, amitől az utasokkal teli fülke megfosztott. Untam hallgatni a mellettem ülő egyetemista pár apró csipkelődéseit, és nem tudtam mit kezdeni a szituációval, hogy néhány centiméterre tőlem a fiú masszírozni kezdi a lány lábát, ami számomra pont elég intim dolog ahhoz, hogy négy idegennel egy szűk kalitkába összezárva kényelmetlenül érezzem magam.

A folyosón ácsorogva aztán rá kellett döbbenjek, hogy a fiatal pár viselkedése nagyon is helyénvaló, mert egy kollégiumi buliba csöppentem. Kint ölelkező-csókolózó pár álldogált, a fiatalok ki-be mászkáltak a fülkékből, és a büfékocsiból – mintha csak a konyhába ugrottak volna ki a hűtőszekrényhez – két-két sörrel a kezükben tértek vissza kuckójukba. Az egyik fülkében fiú buli volt. A sörök mellé került kenyér is, az egyik fiú bicskát húzott elő a zsebéből, és hatalmas szeleteket vágott le. Egy másik a felvágott csomagolásának felbontásával bajlódott. Zéhákról beszélgetek, és hogy másnap hányadik órára sikerül majd beesniük az egyetemre. Néhány reménytelenebb eset a telefonján játszott. És ott volt még P. is, mert minden buliban van egy különc, aki mindebből nem sokat vett észre, és csak békésen meditált.

 

[1] Paul Theroux: The Great Railway Bazaar. By Train through Asia. Penguin Books, 2008.

[2] ua: V. o.

[3] „Az egy jó bor!”

Advertisements