Berlinben csavarogva

Berlinbe egy ideje szerettem volna ellátogatni. Hogy honnan jött a gondolat és miért képzeltem azt, hogy nekem ott keresnivalóm van, nem tudom. Biztosan nem azért, mert olyan kalandokban reménykedtem, amelyeket egy balkáni út tud nyújtani az odatévedt utazónak. Nem is azért, amiért Olaszországot szeretem, ahol jókat lehet enni-inni és garantáltan mindig jobb az idő, mint itthon. És egészen biztosan azért sem, mert korábban olvastam róla valami érdekeset, amitől kedvet kaptam volna hozzá. Úgy általában mindent, ami Németországgal volt kapcsolatos, nagy ívben elkerültem. Nem tudatosan, csak egyszerűen nem érdekelt. A németeket rendszeretetük, pontosságuk, precízségük, szabálykövető hajlandóságuk miatt amolyan steril népként könyveltem el, amely nem tartogathat számomra semmi érdekeset. Mondanám, hogy tudat alatt talán pont ezekkel a nyilvánvaló leegyszerűsítésekkel és általánosításokkal akartam leszámolni, de ezt sem tartom valószínűnek.

Vagy talán mégis, mert részben tulajdonképpen a német popkultúrán nevelkedtem. A kilencvenes évek végén, kétezres évek elején, a kábelszolgáltatók megjelenése előtt kicsiny falunkban több német csatornát lehetett fogni, mint magyart. Volt minden, RTL, ProSieben, Sat 1, Viva, utóbbit még jó ideig akkor is lehetett nézni, amikor már sehol máshol nem az országban, mert beszüntették az itteni sugárzást. Részben jobb híján fanyalodtunk ezekre az adókra, mert a hazai csatornafelhozatal igen silány volt akkoriban, de alapvetően élveztük. A nővéremmel jobban ismertük az aktuális német slágerlistát, mint a magyart, tucatnyi videókazettát töltöttünk meg koncertekkel, videóklipekkel. Sőt, még eredetibb reklámokat is képesek voltunk felvenni és visszanézni! Amikor belegondolok, hogy éveken át hallgattam-néztem naponta több órát német nyelvű műsorokat, mindig oda lyukadok ki, hogy valóságos csoda, hogy nem tanultam meg normálisan németül, és a legtöbb bajom ráadásul mindig a hallott szöveg értésével volt.

Másrészt viszont mégsem csoda, mert akinek volt szerencséje (szerencsétlensége) a Szanyi Gyula-féle német nyelvkönyvsorozathoz, és egy olyan tanárhoz, akinek a célja nem az volt, hogy megtanuljunk németül, hanem hogy lenyelvvizsgázzunk, az talán tudhatja, hogy nem is olyan nehéz elvenni valakinek a kedvét egy nyelvtől, és vele együtt egy egész országtól, kultúrától.

IMG_3049

Miután megszületett a döntés, hogy irány Berlin, kapaszkodók után kezdtem kutatni. Könyvek, fényképek, személyes történetek után, amiktől bennfentesebbnek érezhetem magam egy idegen városban. Berlin esetében három ilyen kapaszkodóra, három könyvre bukkantam, amelyeket Karafiáth Orsolya ajánl egy cikkében.[1] Nem volt már sok idő az útig, úgyhogy mindhármat azon nyomban beszereztem, és nekiláttam az olvasásuknak.

Az első Alfred Döblin Berlin, Alexanderplatz című regénye volt, amiből egy nekifutásra elolvastam ötven oldalt, letettem, és tudtam, hogy többet nem veszem a kezembe. Egyszer egy tanárom azt mondta, hogyha egy könyvet az első húsz oldal elolvasása után nem találunk érdekesnek, nem fog meg benne valami, akkor azt szívfájdalom nélkül félre is lehet tenni. Én ritkán hagyok félbe könyvet, és korábban még némi bűntudatot is képes voltam érezni amiatt, ha mégis megesett velem, de amióta a húszoldalas szabályt kimondta egy nálam jóval okosabb valaki, egy irodalmár, a lelkiismeret-furdalásnak is nyoma veszett.

A második Christopher Isherwoodtól az Isten veled, Berlin volt, amit viszont szinte képtelen voltam letenni, és néhány kacskaringó a berlini sétaútvonalunkból ennek a műnek köszönhető. A harmadik pedig Sausic Attila Berlin utcáin. Köztéri sétafirkák című könyve, amelyhez hasonló könyvvel még nem találkoztam, de gyorsan arra jutottam, hogy jó lenne, ha minden városról készülne legalább egy ilyen. Vagy inkább sok ilyen.

IMG_3012

Berlinbe nagypénteken érkeztünk és húsvét hétfőn hagytuk el. Az utcák kihaltak voltak, a forgalom pedig olyan gyér, hogy még a nagyobb kereszteződésekben sem lett volna szükség lámpákra. Ünnep volt és rossz idő. Lett egy új kedvenc német szavam, az Unwetter, ami ítéletidőt, zord időjárást jelent. Hideg volt, fújt a szél, az eső többnyire esett, ilyen időben nem csoda, hogyha az, aki otthon volt, otthon is maradt.

Berlinről sejtettem, hogy távol áll a tökéletességtől, hogy aligha a szépségéért keresné fel bárki is, és nekem ismeretlenül pont ez volt benne a legvonzóbb. Az első néhány alkalommal mégis mindig megdöbbentem, amikor lépten-nyomon a felszínen futó csőrendszerbe botlottunk. Erdélyi falvakban találkoztam ezzel a megoldással, ahol a gázcsöveket a kerítések előtt vezették el, a kapualjakban pedig követték felfelé a kapu vonalát, hogy kényelmesen be lehessen bújni alattuk. Nem gondoltam volna, hogy egy európai nagyvárosban is mindez elképzelhető. Sausic Attila flamingó-csöveknek nevezte őket, színük és kecsességük miatt. Rózsaszínben és kékben pompáznak, és felbukkanásukra bárhol számítani lehet. Helyenként csoportosan kószálnak, helyenként csak egy-egy magányos egyed nyúlik át az út felett, hogy a túloldalon ismét fejét lehajtva alámerüljön. A látványukat gyorsan megszoktam és megszerettem őket. Ha olyan helyre vitt utunk, ahol nem szívesen mutatkoztak, rövid idő után már hiányoztak is.

x3
Berlin flamingói

A belváros egy részén amíg odafent flamingók kószálnak, addig odalent az ötös metróvonal kibővítésén dolgoznak. Az útvonal mentén végig információs táblák, rajtuk többek között: idős nénike, hidzsábot viselő diáklány és csókolózó meleg pár. Ők azt várják, hogy átszállás nélkül metrózhassak el az Alexanderplatzról a Brandenburgi kapuhoz, én pedig azt, hogy egyszer nálunk is ilyen táblák lehessenek az utcákon. Addig is csak irigykedhetek rájuk.

IMG_3102

És addig is inkább egy kis sétával jutottunk el az Alexanderplatzra, ahol a zord időjárás ellenére (vagy csak azért is) vidám vurstli hangulat uralkodott. Forgott a lánchinta, sültek a kolbászok és csapolódtak a hideg sörök. A szürke égbolt alatt a szürke épülettömbök által közrefogott tér olyan volt, mint egy hedonista sziget, ahol az ember elszégyelli magát, ha eszébe jut, hogy egy kis rossz idő képes volt elvenni a jókedvét, még ha csak átmenetileg is. Nem tudom, hogy az Alexanderplatzon a vurstli általános jelenség-e, vagy csak a húsvétnak volt köszönhető, de én el tudnám képzelni, hogy minden városban legyen egy olyan tér, ahol köztudottan állandóan búcsú van – még ha egy tornádó pörgeti a lánchintát, akkor is.

x5

Schönebergbe Christopher Isherwoodnak köszönhetően keveredtünk, aki a húszas évek végén, harmincas évek elején bérelt itt szobát. Akkoriban a melegek fészkének számított a környék, és most is a szokásosnál gyakrabban bukkannak fel szivárványszínű zászlók itt-ott. Hagyományos látnivalók itt már nemigen akadnak, a nem hagyományosak pedig az utcákon barangolva, helyi üzletek kirakatai előtt és azokba bepillantva fedezhetők fel.

x6

Vagy éppen egy köztéri mellékhelyiség képében. Akadnak ugyanis Berlinben is vécékülönlegességek. A Lonely Planet egy vécékre fókuszáló kiadványa[2] három toalettet is bemutat Berlinből, amelyek felkelthetik az arra fogékonyak érdeklődését. Az egyik egy zöld színű, nyolcszögletű kis mellékhelyiség, amelyet megtévesztően Café Achtecknek becéznek, én pedig magamban oktogon-vécének neveztem el. A XIX. század végén kerültek Berlin köztereire, mi kettőt fedeztünk fel belőlük: egyet a Französische és a Markgrafenstrasse sarkán lévő fák között, egyet pedig az Arndtstrassén lévő park bejáratánál. Belül a nyolcszög hét oldalánál egy-egy piszoár van – vagy pedig inkább csak annak a helye, mindenesetre a padlón lefolyó vezeti el azt, ami kifolyik. A nyolcadik oldal a bejárat.

x4
Oktogon-vécék kívül-belül

Később ismét Isherwood nyomába eredtünk, amikor a Wassertorstrassén át kanyarítottuk utunkat. Elszegényedett hónapjaiban itt húzta meg magát, ez a Wassertorstrasse azonban már nem az a Wassertorstrasse volt, ahol „az egyik hét pontosan olyan volt, mint a másik. Lukas és fülledt kis padlásunk bűzlött a főzéstől és a szennyvíztől.”[3] Úgyhogy inkább tovább kóvályogtunk a csatorna mentén oda és vissza, kilyukadtunk Kreuzbergben, ahonnan egyenes út vezetett Neuköllnbe, ahonnan pedig áttévedtünk Treptowba, ahol virágoztak a cseresznyefák és életemben először láttam macskát pórázon.

Sausic Attila azt írta, hogy „Berlin annyi, mint időzni a létben, henyén szemlélni a múló időt, hol itt, hol ott adódó helyeken: balkonokon, kertvendéglőben, folyóparton.”[4] Ez volt az a nap, amikor végre többször és hosszasan látni lehetett a kék eget, és valóban, jó volt a napsütésben ücsörögni, lábat lógatni, látni, hogy berliniek is vannak az utcákon, és hogy a sztereotípiákra rácáfolva ők is átgyalogolnak a piroson, amikor nincs autó és rendőr a közelben.

x7
Kreuzberg és a neuköllni arcok

Esténként azért jó volt a hotelszobába is visszamenni, és a takaró alá bújva megmelegedni. És engedni a tévé csábításának. Van ugyanis egy különös és saját magam számára is nehezen megmagyarázható vonzalmam a tehetségkutató-műsorokhoz. Itthon már régóta nem nézek ilyesmiket, tévét sem egyáltalán, de amikor úton vagyok, esténként előszeretettel pörgetem végig a tévécsatornákat annak reményében, hogy helyi tehetségek vetélkedésére bukkanok. Aztán persze szidom őket, hogy hamisak, mert tényleg azok, egy cseppnyi eredetiség sincs bennük, mert azok nem mennek ilyen műsorokba, de mégis végighallgatok tizenvalahány olyan számot az előadásukban, amiket máskülönben eredeti verziójukban sem hallgatnék meg magamtól. Mindenesetre Berlinben nem kellett sokáig kapcsolgatnom, mert a Deutschland sucht den Superstar 14. szériája fut éppen, úgyhogy örültem a szerencsémnek. A versenyzők valóban hamisak voltak és megcsináltak, a zsűritagok között viszont felfedeztem egy régi ismerőst, a jó öreg H.P. Baxxtert. Ki ne emlékezne az emlékezetből kitörölhetetlen Scooter hidrogén szőke énekesére? Pont ugyanígy néz ki most is. Élő bizonyítékaként annak, hogy húsz évnyi intenzív szőkítés után is lehet még valakinek haja.

Berlint még el sem hagytuk, de már kijelentettem, hogy ide bármikor és lehetőleg minél előbb szívesen visszatérek. Ritkán vagyok úgy vele, hogy egy helyre belátható időn belül ismét ellátogatnék, mert túl nagy a világ ahhoz, hogy folyton ugyanazokra a helyekre utazzak. Berlinben azonban okvetlenül szeretnék még lófrálni, mondjuk sörrel vagy fagyival a kezemben, csak egy kicsit több napsütésben.

IMG_3340

[1] http://www.nlcafe.hu/szabadido/20110101/berlin__illegal_avagy_a_varos_titkos_oldala/

[2] Patrick Kinsella: Toilets: a Spotter’s Guide. Lonely Planet, 2016.

[3] Christopher Isherwood: Isten veled, Berlin. Ford.: Réz Ádám. Európa, Budapest, 2008., 182. o.

[4] Sausic Attila: Berlin utcáin. Köztéri sétafirkák. Kalligram, Pozsony, 2009., 14. o.

Advertisements