Varsói naplótöredékek II.

2014–2015 őszén és telén

Varsóban sosem teszem ki a lábam az utcára anélkül, hogy kifesteném magam. Nem hiúságból. A lengyel nők egyszerűen annyira magasra teszik a lécet a megjelenésükkel, hogy smink nélkül, egy akármilyen ruhában úgy érezném magam, mintha mackónadrágban állítanék be egy elegáns fogadásra. Budapesten a tükörbe sem nézek bele, ha csak a boltig ugrok el, Varsóban viszont tudom, hogy szemlesütve kullognék a legrövidebb távolságon is, hogy minél kevéssé érezzem magam kényelmetlenül a csupa magazinborítóról szalajtott lengyel nő között.

Az ünnepek előtti hetekben már nagyon hideg van, mindenki vastag kabátot húz. Én dupla zokniban járok, a farmer alá mindig veszek fel egy cicanadrágot, és beleborzongok, amikor a buszmegállóban meglátok egy nőt vékony nejlonharisnyában és miniszoknyában.

IMG_7375

Szombat este is röpködtek a mínuszok, amikorra találkozót beszéltem meg egy barátommal. Még nem találtuk ki, hogy hová menjünk, úgyhogy abban maradtunk, hogy a plac Zamkowyn találkozunk, III. Zsigmond alatt. T. késik, én az oszlop alatt didergek sokadmagammal, és már a második fiú jön oda hozzám:

– Kasia?

A fejemet rázom. Ugyanolyan bájos félszegséggel teszi fel a kérdést, mint előtte két perccel egy másik, akinek Basiával volt találkája, és aki szintén nem én voltam. Lehet, hogy az oszlop alatt rajtam kívül mindenki egy interneten lefixált első randevúra érkezett?

Aztán amikor megpillantom T.-t, nagy lelkesedéssel mesélem neki, hogy aznap este két lengyel fiú is reménykedett benne, hogy velem van randevúja, de őt kevésbé hozza izgalomba a dolog. Inkább szörnyülködik, hogy ilyen hidegben igazán nem illik megvárakoztatni egy lányt, és főleg nem illik az utcára megbeszélni egy randevút. Én nem értek vele egyet, itt a hideg nem lényeges, a találka helyszíne azért van ott, mert a plac Zamkowyn mindig sok az ember, lehet egy kicsit ácsorogni, körülnézni, és ha a pár valamelyik tagja felismeri a másikat, és nem elégedett a valósággal, akkor szó nélkül eloldaloghat. T. csak nevet. Én pedig egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha rábólintok, igen, én vagyok Kasia vagy Basia. Vajon mikor derült volna ki, hogy nem velem váltott üzeneteket az elmúlt napokban, hetekben? Egyáltalán kiderült-e volna?

IMG_7368

Másnap este elkezdett kaparni a torkom, és a helyzet egyre rosszabb. Talán ott fáztam meg, a hidegben várakozva, vagy még valószínűbb, hogy a túlfűtött buszok és a kinti mínuszok közötti hőmérséklet-különbség az oka. Torokfertőtlenítőt szopogatok, és literszámra iszom a forró teát, ami a torkomat átmenetileg megnyugtatja, viszont aludni ugyanúgy nem tudok, mert folyton vécére járok. Így futottam össze a folyosón éjjel kettőkor a szomszédommal, Leošsal.

Leoš eleinte egy arc nélküli ember volt számomra, akiről sokáig csak annyit tudtam a szobájából kiszűrődő zajokból ítélve, hogy jóval később fekszik le és mégis korábban kel fel, mint én. Aztán az egyik csütörtöki porszívózás alkalmával, amikor mindketten otthon voltunk, és a takarítónő kiparancsolt bennünket a szobánkból a takarítás idejére, a folyosón ácsorogva bemutatkoztunk egymásnak. Én a porszívó zúgásában Lajosnak értettem a nevét, ő az enyémet pedig egyáltalán nem tudta kivenni, és kétszer visszakérdezett. Közben mindketten rájöttünk, hogy mégiscsak láttuk már egymást. Leoš volt az, aki egy héttel később csatlakozott ahhoz a nyelvészeti szemináriumhoz, ahová rajtam kívül csupa elsőéves lengyel diák járt. Amikor a második órán felbukkant, és láttam, hogy sötétvörös haja erőteljesen ritkulófélben van és arcvonásai alapján is már a harmincas évei elején járhat, egy kicsit megkönnyebültem, hogy mégsem én leszek a professzorasszony után a legöregebb a csoportban.

Leošnak elpanaszoltam, hogy fáj a torkom, és napok óta nem tudok normálisan aludni.

– Én évek óta nem tudok. Éjjel három előtt sosem alszom el, és legkésőbb hétkor mindig megébredek. Ha nem kell korábban kelnem, sosem állítok be ébresztőt.

Ó igen, gondoltam magamban, ezt jól tudom. Odaát nálam is jól hallani, hogy folyton ébren vagy. De inkább csak annyit mondtam:

– Borzasztó lehet.

– Nem az. Rengeteg időm van.

Aztán behívott magához rumozni. Nem voltam róla meggyőződve, hogy valóban jó ötlet betegen inni, de Leoš megnyugtatott, hogy a rumtól rosszabb egészen biztosan nem lesz. Diszkréten körülnéztem a szobájában, és két dolgon akadt meg a szemem. Ő is csak néhány hónapra érkezett, mégis hozott magával egy méretes asztali számítógépet, hozzá nagy hangfalakat.

– Éjjelente szeretek komolyzenét hallgatni, ahhoz kellenek.

Az asztali gép meg a játékokhoz.

– De a vasalódeszkát ugye nem Ostravából cipelted el? – Bár ekkor már azon sem lepődtem volna meg teljesen.

– Nem, azt a recepción kértem.

– És adtak?

– Először nem akartak, de én nem most lakom itt először, ismerem őket. Határozottnak kell velük lenni, és akkor adnak. Elvileg vissza kellett volna vigyem egy napon belül, de másnak úgysem kell, mert mindenki azt hiszi, hogy nincs, vagy ha van, úgysem adják oda.

Így hát Leoš azóta is magánál tartja a vasalódeszkát és a hozzá tartozó vasalót, és úgy tervezi, hogy addig vissza sem adja, amíg ki nem költözik. Egyébként igaza van, senkinek eszébe nem jutna ebben a kollégiumban, hogy ilyesmit kérjen a recepción. Én az első mosást követően megkérdeztem, hogy van-e szárítóállvány, amit kölcsönkaphatnék. Közölték, hogy nincs. A mosókonyhában van ugyan egy szárítógép, de rá van írva, hogy rossz. A ruháimat vállfákra és kihuzigált fiókokra teregettem, és reméltem, hogy a legközelebbi mosásig megjavítják a gépet. Azóta eltelt két és fél hónap, és a helyzet változatlan.

Leoš dominikai rumot töltött, és megkérdezte, hogy kérek-e hozzá koffolát. A közös szemináriumunk kitárgyalásával indítottuk a beszélgetést. Elmondtam neki, hogy huszonhat évesen néha borzasztó öregnek érzem magam az egyetemen, főleg azon az órán, a 18–19 éves gólyák között.

– Ó, én harminckettő vagyok, ilyesmivel már régóta nem foglalkozom.

Merthogy Leoš örök diák, elvégez egy szakot, és rövid időn belül elkezd egy másikat. Olyan dolog ez nála, mint egy függőség. Közben tolmácsol, fordít, és időnként néhány hónapot pincérkedik Amerikában vagy Norvégiában, hogy pénzt is keressen.

Aztán az első kör után Leoš nagy hévvel vetette bele magát a cseh és lengyel mindennapi élet során kiütköző különbségek részletezésébe. Hogy vannak dolgok, amelyek fölött képtelen napirendre térni.

– Múlt héten itt volt néhány barátom, találkoztunk, iszogattunk, tizenegy után indultam vissza, amikor már ritkán járnak a buszok. Ott voltam három perccel előbb. Várok, várok, eltelik tíz perc, semmi. Késik. Várok tovább, eltelik megint tíz perc, semmi. Aztán az egyik padról odakiáltott hozzám valaki, alighanem egy csöves, hogy az utolsó busz már elment. Mondom neki, az nem lehet, itt voltam előbb. Mire ő, hogy a busz meg még előbb. Érted te ezt? Van olyan, hogy késik egy busz, Csehországban is, de hogy előbb elmenjen? Ráadásul az utolsó? Az eszem megáll. Én meg vártam ott a semmire a hidegben, mint egy hülye.

És máris helyben voltunk. Van abban valami törvényszerű, hogy két külföldi egy fagyos decemberi éjszaka közepén egy üveg tetszőleges ital mellett kitárgyalja annak az országnak a furcsaságait, amelynek a vendégszeretetét élvezik.

– Tegnap meg el kellett mennem, hogy bejelentsem az itteni ideiglenes lakcímem. Odaértem negyed ötre, a hivatal meg ötig volt nyitva, de a biztonsági őr elküldött, hogy aznap már nem adnak ki több sorszámot. Mondom, de hát még háromnegyed órát nyitva vannak. Igen, de nem biztos, hogy ötig sorra kerülnék, úgyhogy jöjjek vissza máskor, korábban. Hát mondom magamban, hogy ilyen nincs. Csehországban ha négy óra ötvenötkor állítok be, akkor is fogadnak, azt majd ők megoldják, hogy beleférjek a hivatali idejükbe. De hogy háromnegyed órával zárás előtt kidobjanak?

Leošon látszódott, hogy újra teljes mélységében átélte a helyzetet, úgyhogy lehúzta a maradék fél pohár koffolás rumját.

– Egyébként imádom Lengyelországot, de vannak ezek a dolgok, amiktől hülyét kapok itt.

A negyedik pohár rumot már visszautasítottam, és emlékeztettem Leošt, hogy reggel kilenckor óránk lesz.

– Igen, igen, tudom, de egyébként sem feküdtem volna le hamarabb. – Ekkor hajnali négy óra volt.

IMG_7372

Varsóban végtelennek tetsző hétvégéimen gyakran járok el moziba. Mindig a Kinotekába megyek, a Kultúrpalotába. A varsóiak közül sokan nem szeretik ezt az épületet, mert csúnya, túl nagy, és mert Sztálintól van. Én viszont mindig szívesen pásztázom végig tekintetemmel, az alapzattól a csúcsáig és vissza. És mindig egy kicsit beleborzongok a hatalmasságába.

Legelső emlékem a Kultúrpalotáról egy budapesti lektorátusról származik, amikor a lengyel számnevek hírhedten bonyolult ragozását tanultuk, és az épülettel kapcsolatos számadatok kiolvasásán keresztül gyakoroltunk. Hogy mikor kezdték el építeni, hány éven át tartott, hányan dolgoztak rajta, hányan lelték halálukat az építkezés közben, és aztán hányan vetettek véget az életüknek az épületről leugorva. A következő nyáron pedig magam is meggyőződhettem a számokban kifejezett nagyságáról. Ekkor jártam először Varsóban, de csak egy pillanat erejéig, amíg a 175-ös busz elvitt a repülőtérről a városközpontig, ahol átszálltam egy Lublinba tartó vonatra. Így más lényegest nem is láttam, csak a toronyházak közül kiemelkedő Kultúrpalotát. Amíg a vonat indulására vártam, csak ámultam és bámultam, és nagyon sajnáltam, hogy nincs időm körbejárni, felmenni a tetejére, valamelyest birtokba venni az óriást. Aztán később mindent bepótoltam.

Talán onnan eredhet a Kultúrpalota iránti rajongásom, hogy egy olyan országból származom, ahol néhány adótornyot és erőműkéményt leszámítva nincsenek igazán magas épületek? Biztosan nem tudom. De amikor beülök a Kinoteka egyik termébe, mielőtt a film elkezdődne, mindig szeretem elképzelni, hogy hol vagyok, kívülről látom magam, ahogy negyven emeletnyi vas és beton magasodik fölém. És ettől valahogy úgy érzem magam, ahogy azok érezhetik magukat az Eiffel-torony tetején, akik Párizsért rajonganak.

10199

Varsót első pillantásra sokan nem szeretik. Mert Krakkó kiglancolt óvárosával hasonlítják össze, amihez képest Varsó csúnya, szedett-vedett, és szinte minden, ami réginek látszik, itt nem az, legfeljebb hetven éves. Engem viszont már jó ideje jobban vonzanak a tökéletlen dolgok, talán ezért is szerettem meg ezt a várost ennyire, és ezért térek ide vissza időről-időre. Képtelen vagyok megunni.

Volt, hogy egy-két napra érkeztem, volt, hogy néhány hétre, és volt, hogy néhány hónapra. Jártam itt télen és nyáron, ősszel és tavasszal. Volt, hogy megáztam, és még többször fáztam. Megnéztem mindent, amit egy lelkiismeretes turista megnézne, és rengeteget kóboroltam az utcáin csak úgy, egyedül, céltalanul. Varsó az a város, amelyet akárhányszor elhagyok, mindig biztosan tudom, hogy a búcsú nem örökre szól – csak a következő viszontlátásig.

IMG_7391

Advertisements