Varsói naplótöredékek I.

2014–2015 őszén és telén

Már megint szirénázásra ébredek. Egy kicsit mérgelődöm, de egyébként is ideje lett volna már felkelni. A szobámban szinte nappali világosság van, az ég felhőtlen, az őszi nap pedig ragyogóan süt be a sötétítőfüggönyökön keresztül, amelyek nem sötétítenek. Hatalmas ablakom a Belwederska és a Spacerowa forgalmas kereszteződésére néz. Az autók és buszok beszűrődő zaját már megszoktam, de a Belwederskán gyakran végigszáguldó diplomáciai konvojok szirénázására mindig megébredek. Vagy arra, amikor a takarítónő a szokásosnál korábban érkezik, és az ajtóm előtt állva előveszi hatalmas kulcscsomóját, majd elkezd a zárral babrálni. Először kettőt kopogtat, de inkább csak azért, mert úgy illik, és nem azért, hogy megvárja, hogy odamenjek, és ajtót nyissak. A második kopogás után a kulcs már fordul is el a zárban, belép és hangos jó napottal köszön.

1

A kollégiumban, ahol lakom, hétköznap reggelente ugyanis a takarítónők kiürítik a szemeteseket, kétnaponta egyszer áttörlik a mosdókagylót és minden csütörtökön felporszívóznak. Minden hónap elején otthagynak két guriga kemény és érdes tapintású vécépapírt, melyek egy olyan kort idéznek, amire én nem emlékezhetek. A szobámat és az egész doktoranduszi részt is ugyanennek a kornak a szelleme lengi be, a bútorok, a szőnyegpadló és a konyhai berendezés is nálam mind jóval idősebbek. A bútorok ütöttek-kopottak és hangos nyikorgással nyílnak, a szoba viszont tágas, kétszemélyes és havi kétszáz złoty ráfizetéssel egyedül lakhatok benne. Tartozik hozzá egy teakonyha is, amely egy mosdókagylóból és egy kis pultból áll. Teakonyhának én neveztem el, mert csak teát tudok benne készíteni, de ahhoz is előbb vennem kellett egy elektromos vízforralót.

Miután a takarítónő elmegy, bedugom a konnektorba a vízforralót, hogy a reggeli teámat elkészítsem. Éjszaka és napközben, amikor nem vagyok otthon, mindig kihúzom, amióta feltűnt, hogy minden konnektor szikrát szór a szobámban. Amíg a víz felforr, hónom alá veszek egy guriga vécépapírt, és kilépek a folyosóra. Itt már javában zajlik az élet, a konyhában valaki rántottát süt és olajszag árad szét a folyosókon. A közös mosdóban, mielőtt kinyitom a vécéajtót, mindig nagy levegőt veszek, és próbálok bízni a szerencsémben, hogy aznap minden szép lesz. Az ajtó belső oldalán lengyel és angol nyelvű információ hirdeti, miszerint a használt vécépapírt a vécébe kell dobni. A vécébe szó kétszer aláhúzva. A doktoranduszi részt kizárólag külföldiek lakják, többségében az egykori keleti blokkból érkezett diákok, akiknek nagy része egy automatikus kézmozdulattal a szemetesbe dobja papírt. Keletebbre a csövek sok helyen túl keskenyek, ezért arrafelé ez a megszokott dolog.

Fényképalbum 2014

A szobámba visszatérve kezet mosok. De előtte egy pillanatra itt is megállok, összeszorítom a fogaimat, és ezúttal azért imádkozom némán, hogy a víz ne rázzon meg, vagy legalább ne nagyon. Általában nincs szerencsém. Reggelire mindig valamilyen lekváros-cukormázas zsemlét vagy kekszet eszem, esetleg mogyorókrémes kenyeret, a lényeg, hogy tudatosan úgy vásárolok, hogy ne kelljen hűtőben tárolni az ételt. Így nem kell még egy kitérőt tennem a folyosó túlsó vége felé, ahol a hűtőszekrények vannak, és nem kell újabb nagy levegőt vennem, mielőtt azt kinyitnám. Néha azért előfordul, hogy vásárlás közben könnyelműen veszek valami olyan dolgot, amit aztán hűtőben kell tárolni, de később mindig megbánom.

A doktoranduszi részt kulcsra zárt ajtó választja el az egyetemi hoteltől, ahol főként konferenciákra érkező vendégek szállnak meg. Az ajtón túl a kopott szürke padlószőnyeget melegebb színek váltják fel, a falak frissen vannak festve és a kollégium sivárságához képest a recepciós pult is egészen újnak tűnik. Itt kell kifizetni minden hónap tizedikéig a lakbért. Egyszer fordult velem elő, hogy elutaztam Varsóból, és késve fizettem be, tizenegyedikén. A recepciós hölgy közölte, hogy ezért késedelmi kamatot kell felszámolnia. Mondtam, hogy rendben, a szabály, az szabály. A szokásos havi elszámoláson felül kinyomtatott még három lapot az egy napos késedelem miatt, majd elém tette, hogy írjam alá. Aláírtam, és szó nélkül kifizettem a büntetést, 0,3 złotyt. Azért még elmenőben utánam szólt:

– Legközelebb legyen szíves, fizessen időben!

07081

Varsóban bármerre megyek, minden utcában legalább egy nagyobb építkezésbe vagy felújításba botlok. Az új metróvonal építése is már a végéhez közeledik, az egyetemen a Tyszkiewicz-palota esik át teljes körű felújításon, ami miatt az órákon időnként a saját szavunkat sem halljuk. A kollégium és az egyetem között általában busszal közlekedek, de ha van időm, leszállok egy-két megállóval előbb, mert egy tíz perces út alatt nagyon kimelegszem. Ahogy odakint egyre hidegebb lesz, a buszokon egyre melegebb. Amikor kint mínusz tíz fok van, a buszon legalább plusz huszonöt, és ilyenkor visszasírom azokat a régi trolikat, amiken a Dózsa György úton dideregtem régen munkába menet.

A varsói buszokon mindenki leül, akinek csak jut hely. Otthon gyakran szorosan egymás mellett kapaszkodnak az emberek, mégis van néhány üres hely, mert valaki vagy inkább áll, minthogy egy idegen mellé üljön le, vagy nem akar felfázni a hideg műbőrüléseken. Varsóban viszont ha szabaddá válik egy hely, rögtön leül valaki. Ha egy bőröndön és egy nagybevásárlás szatyrain kell átverekednie magát, akkor is. Az egyetemre menet a buszra felszállt ma egy tangóharmonikás férfi, és éppen mellettem vidám zenére kezdett rá, aztán elindult a busz belseje felé. Az előadás végén megtapsolták, ő pedig a kalapjával körbejárt az utasok között.

A busz néhány méterre az egyetem kapuitól tesz le, ahol egész nap szórólapozó emberek dolgoznak. Rezzenéstelen arccal, fülükben fülhallgatóval ácsorognak ott, és ha kartávolságon belül haladok el mellettük, mintha érzékelő lenne beléjük építve, azonnal felém nyújtják csápjukat a szórólappal. Mindig van belőlük három-négy, ezért nagyon nehéz megtalálni azt a szűk rést, ahol az érzékelőjük nem jelez, és át tudok csusszanni közöttük észrevétlenül.

A kampusz területén valamennyi épületben ingyenes ruhatár működik. Őszintén rácsodálkoztam erre a kis luxusra. Hogy ezek szerint a világon nem is olyan messze vannak olyan helyek, ahol gondolnak arra, hogy ha már az év nagy részében kabátot kell viselni, legalább ne kelljen a diákoknak mindenhová magukkal hurcolniuk, az előadások alatt pedig maguk mellé gyűrniük őket. Mindemellett nagyon ritkán hagyom ott a kabátomat, nincs kedvem folyton sorban állni, hogy leadjam, aztán sorban állni, hogy visszakapjam. És egyébként is, folyton egyik épületből a másikba rohangálok, ezúttal a Tyszkiewicz-palotába megyek.

07084

A teremben még kevesen vannak, tanárnőnk mindig elsőnek érkezik. Pani Maria hatvan körüli vénlány. Mindig szoknyát visel, hosszú ősz haját pedig laza kontyban feltűzi. Saját bevallása szerint mélyen vallásos anarchista és monarchista, a kedvenc filmje A Keresztapa, ért a lövészethez, fiatal korában pedig hét kérőt kosarazott ki. Azt is elárulta nekünk, hogy utoljára 1972-ben járt fodrásznál. Pani Maria hivatalosan lengyelt mint idegen nyelvet és irodalmi-kulturális tárgyakat oktat külföldieknek. Valójában azonban ennél jóval többről van szó. Pani Maria az óráin nemcsak saját magáról szeret egy-egy hatásos megjegyzést elejteni, hanem apránként megosztja velünk mindazt, amit az életről, a nőkről, a férfiakról, a szerelemről és Lengyelországról vall és gondol.

Nagy várakozásokkal érkeztem a Női szerepek a lengyel kultúrában című órára, gender témájú szakdolgozatomhoz reméltem ötleteket, szakirodalomtippeket. Pani Maria azonban már az első órán egyértelművé tette, hogy a diskurzus melyik oldalán foglal állást. Meglehetősen konzervatív nézeteket vall a társadalmi szerepekről, nincs jó véleménnyel az olyan nőkről, akik a főállású háziasszonykodás és gyereknevelés helyett a munkát választják. Sokat beszélgetünk a férfiakról is, akik ahogy pani Maria mondta, a lengyel nyelvtant uralják, az élet más területeit azonban sajnos nem. Talán hogy ezt kompenzálja, előszeretettel kéri ki az órán részt vevő egy-két hímnemű hallgató véleményét egy-egy témáról. Miután megdicsér egy ukrán diákot, aki ez alkalommal az egyetlen fiú az órán, hogy milyen érdekes dolgozatot írt Wisława Szymborska Női portré című verse kapcsán, megkérdezi, hogy nem olvasná-e fel nekünk az írását. A fiú habozik, pani Maria pedig türelmetlenné válik:

– Mit szégyenlősködik? Férfi maga?!

10198

A lektorátusokon nincs állandó létszám, folyton új emberek jönnek-mennek, valaki csak egy hónapra csatlakozik, valaki hébe-hóba jár be, valaki pedig csak úgy, minden magyarázat nélkül megjelenik, és aztán soha többet nem látjuk. Az új diákokat persze pani Maria mindig megkéri, hogy mutatkozzanak be.

Az óra már vagy húsz perce tartott, amikor kopogtattak. Pani Maria kiáltott, hogy tessék befáradni, a kint álló pedig nagy küzdelemmel próbálta kinyitni az ajtót, mi már tudtuk, hogy teljesen esélytelenül. A kilincs ugyanis valamiért kintről befelé csak kivételes esetben akart engedelmeskedni, belülről viszont gond nélkül működött, így aztán mindig ügyeltünk rá, hogy szünetekben résnyire nyitva hagyjuk az ajtót, ha senki sem maradt a teremben. Valaki felállt, és beengedte a későn érkezőket. Néhány francia diák volt az, akik szégyenlősen néztek körül, szabad helyet keresve. Pani Maria megvárta, hogy leüljenek, aztán a hozzá legközelebb helyet foglaló fiúhoz fordult:

– Mondja csak kedvesem, hogy hívják?

– Kevin.

Pani Maria szemei elkerekedtek, egyből láttam rajta, hogy nincs megelégedve a válasszal.

– És maga francia? Uramisten. Ez itt a világvége… Ne értse félre, nem a maga hibája. – Nyugtatta meg a fiút, aki az egészből szemmel láthatóan semmit nem értett. –  De ugye van másik neve is, úgy értem, normális, francia neve?

Szegény Kevin, nem ismerte még pani Maria nyers közvetlenségét, így aztán fogalma sem volt arról, hogy miért tör ki egyszerre az egész csoport hangos nevetésben. Valószínűleg nyelvi hiányosságának tudta be, hogy lemaradt a poénról, és velünk együtt nevetett.

Pani Maria egyetlen lektorátuson sem mulasztja el kijelenteni, hogy a lengyelek tönkreteszik a saját nyelvüket. Ennek egyik nyilvánvaló jele, hogy kisebbségi érzésükből fakadóan egyre több idegen kifejezést használnak. Többnyire írógéppel írt fénymásolt anyagokból dolgozunk nála, a számítógépet egyik órán egész egyszerűen a sátán masinájaként definiálta. A csoport összetétele igen vegyes és folyton változó, így gyakran adódik úgy, hogy valaki nem ismer egy fontos szót, amelyet körül kell neki írni. Amikor az egyik diáknak nem sikerült rájönnie a szószedetben lévő meghatározás alapján sem, hogy mit jelent a varázs szó, pani Maria tárgyilagos hangon így egészítette ki a definíciót:

– A varázs az az a dolog, aminek meg kellene lennie minden férfiban.

Másik alkalommal a zakó okozott problémát. Pani Maria leírta, hogy ilyen és ilyen ruhadarab, amelyet hagyományosan férfiak viselnek, és manapság azok a nők, akik kisebbségi komplexusban szenvednek. Aztán pedig egy heves vita közepette neki nem jutott eszébe egy kifejezés:

– Pedig itt van a nyelvem hegyén… Hogy is hívják azt a helyet, ahol szabad akaratotokból gyötritek és kínozzátok magatokat? – Még mielőtt bárki bármit mondhatott volna, már meg is válaszolta magának a kérdést. – Ja igen, konditerem.

10191

Pani Maria óráin mindig jó a hangulat. Bármilyen fáradtan vagy egykedvűen megyek oda, és bármennyire hajmeresztőnek tartom néhány megjegyzését, nem tudom megállni, hogy ne nevessek rajtuk. Néhány hét után a csoport magjával annyira összemelegszik, hogy onnantól kezdve az órákon rendszeresen előkerül kedvenc témája, a szerelem. Mesél magáról, és kíváncsi ránk is.

– Ki nem volt még sohasem szerelmes? Tegye fel gyorsan a kezét! – szegezi nekünk váratlanul a kérdést. Mi persze csak nevetgélünk, de pani Maria komolyan tudni akarja. – Az jöjjön hozzám korrepetálásra. Szerelem nélkül nem lehet túlélni a telet, mert fázni fogunk. Nekem elhihetik, tizenhat éves koromban egyszerre két fiúm volt.

Egyik órán megosztotta velünk azt a meggyőződését, miszerint az életben sokszor kell szerelmesnek lenni, hogy jobban megismerjük önmagunkat. És hogyha egyszer az ember végül házasságra adja a fejét, akkor időnként hasznos dolog egy jót veszekedni, mert az tartósít, mint a só. – Na és akkor kezeket fel, ki lett szerelmes az elmúlt egy hétben? Jobb, ha megjegyzik, ellenőrizni fogom magukat!

Pani Maria azt hiszem, hogy a kezdetektől fogva kedvel engem, én vagyok az egyik kedvenc diákja a félévben. Nemcsak azért, mert több órájára is járok – ráadásul rendszeresen és aktívan veszek részt rajtuk –, hanem azért is, mert megtudta, hogy katolikus egyetemről érkeztem. Egyből láttam az arcán, hogy a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonít az információnak, de úgy ítéltem meg, hogy abból nem fog hátrányom származni, ha meghagyom a rólam kialakított téves képzetében.

Az egyik lektorátus után odahívott magához, hogy szeretne velem pár szót váltani, ha nem sietek valahová. Egy pillanatra megijedtem, hogy kérdőre fog vonni, hogy miért jegyzeteltem folyton még akkor is, amikor csak kötetlenül beszélgettünk az óra végén, és nekem majd rögtönöznöm kell valami hazugságot, amiben nem vagyok jó, ha nem akarom bevallani, hogy a noteszemben már külön rovatot nyitottam Pani Maria bölcsességei a nőkről, a férfiakról és az életről címmel. De nem erről volt szó.

– Pani Helga, ne értsen félre, nem akarom kitenni az órámról, de néha az az érzésem, hogy túl könnyű ez magának, és csak unatkozik, hasznosabban is el tudná tölteni az idejét. Ha gondolja, akkor adok fel magának házi feladatot, olvasnivalókat, és havonta egyszer jön majd hozzám konzultációra.

Ettől aztán elmosolyodtam, igyekeztem megnyugtatni, és halálos komolysággal így feleltem:

– De tanárnő, kérem, én itt sohasem unatkozom!

11232

Advertisements